A telefonom akkor kezdett csörögni, amikor épp a serpenyőt öblítettem a mosogatóban. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Megtöröltem a kezem a konyharuhába, és felvettem.
– Nóra? Gábor vagyok, Márk kollégája. Miskolcon vagyok. Leszállt a gép… de ő nincs sehol.
Először fel sem fogtam, mit mond.
– Hogyhogy nincs?
– Nem szállt fel a járatra. Rákérdeztem a pultnál, nincs a listán.
A serpenyő kicsúszott a kezemből, fémesen csattant a mosogató alján. A víz rám fröccsent, de meg sem moccantam. A hűtőre tapadt szuvenírmágneseket bámultam: Szolnok, Kaposvár, Tatabánya, Miskolc… és köztük egy, amit addig észre sem vettem. Vác. Honnan került oda?
– Nóra, hallasz?
– Igen… igen, itt vagyok.
– Hívom Márkot, de nem veszi fel. Már ötször próbáltam. Tudsz valamit?
Semmit nem tudtam. Két órával korábban még az előszobában állt az utazótáskájával, homlokon csókolt, és azt mondta, szerdán jön haza. Átlagos reggel volt. Egy a sok kiküldetés közül. Tizenegy éve éltünk együtt – megszoktam az indulásait.
– Megpróbálom elérni – mondtam, és bontottam a hívást.
Azonnal tárcsáztam. Hosszú kicsengés. Újra. Megint. Aztán a gépi hang: „A hívott fél nem elérhető.”
Leültem a konyhai székre a hat négyzetméteres helyiségünkben, ahol reggelente ketten alig férünk el, és fejben visszatekertem a nap kezdetét, percről percre.
Márk hatkor kelt. Hallottam, ahogy a fürdőben borotválkozik. Később zacskó zörgött – az ingeket pakolta. Hétkor szólt, hogy kész a reggeli. Kávét főztem, ő sajtos szendvicset evett, közben a telefonját görgette. Csendes volt, mint mindig.
– Nem láttad a töltőmet? – kérdezte indulás előtt.
– Az éjjeliszekrényen van.
Felkapott onnan valamit, és a táskája zsebébe csúsztatta. Nem néztem utána. Miért is tettem volna? Bíztunk egymásban.
Az ajtóban még egyszer rám nézett. Széles, aránytalanul nagy tenyere a vállamra simult – mindig feltűnt, milyen robusztus kezei vannak a termetéhez képest.
– Szerdán jövök – mondta a megszokott, mély hangján. Soha nem kiabált. Még akkor sem, amikor az ötödik lombikprogram után a fürdőszoba kövén ülve zokogtam.
Három beavatkozás három év alatt. Három remény, három kudarc. Az utolsó után, öt éve, azt mondtam neki: „Elég volt. Nem akarom tovább ezt az ingázást a remény és az üresség között.” Bólintott. Nem vitatkozott.
Attól kezdve úgy éltünk, mintha lezártuk volna a témát. Ketten a lakásban. Az ő utazásai, az én rendelőm. Mások kutyáit és macskáit műtöttem, este pedig egy csendes otthonba tértem vissza. Lehet így is élni – ezt ismételgettem magamnak.
Most viszont a széken ülve kapkodtam a levegőt. Márk eltűnt, és fogalmam sem volt, miért.
Ismét hívtam. Ugyanaz az üzenet. Tíz perc alatt hétszer próbáltam – hiába.
Ezután felhívtam a munkahelyét. Erika, a titkárnő vette fel.
– Miskolci kiküldetés? – kérdezett vissza. – Egy pillanat, megnézem a naptárban.
Kint kavargott a hó – február volt, Kecskeméten már harmadik napja esett.
– Nóra, Márk nevéhez nincs bejegyezve miskolci út. Októberben volt Vácon egy projekt, de más nincs.
Nagyot nyeltem.
– Vácon?
– Igen, akkor ment.
Vác. A hűtőn az a bizonyos mágnes. Tehát onnan.
De nekem Miskolcot említett. Láttam is a jegyet a telefonján… vagy csak azt hittem?
– Ma reggel bement az irodába? – kérdeztem.
– Nem. Azt mondta, egyenesen a reptérre indul.
Letettem. A kezem – amellyel nap mint nap biztos mozdulattal tartom a szikét – most remegett. A bőröm az ujjperceimen, amit az állandó fertőtlenítő szürkés-rózsaszínre szárított, elfehéredett.
Nincs bejegyzett út. Nem ült a gépen. A telefonja ki van kapcsolva.
Felvettem a kabátomat, és elindultam a repülőtérre.
Negyven perc alatt értem ki a havas körgyűrűn, bevásárlóközpontok és gyártelepek mellett elhaladva. Vezetés közben az elmúlt hónapokon járt az eszem. Márk egyre gyakrabban ért haza későn. Nem minden nap – hetente egyszer-kétszer. „Értekezlet volt” – mondta. Elfogadtam. Miért kételkedtem volna benne ennyi év után?
És az utak is sűrűsödtek. Október: Vác. November: Békéscsaba. Decemberben újra Békéscsaba. Januárban Érd. Most pedig Miskolc – ahová valójában el sem indult.
A reptér zsúfolt volt, déli járatok indultak. Az információs pulthoz léptem.
– Volkov Márk, a reggeli miskolci járat utasa – mondtam.
Az egyenruhás lány gyorsan gépelt. A körmei halvány rózsaszínben fénylettek. Arra gondoltam, milyen különös: egy idegen kéz dönt most arról, hová lett a férjem.
– Igen, regisztrált fél kilenckor. Egy csomagot adott fel. De nem szállt fel a fedélzetre.
– Tessék?
– Átment az ellenőrzésen, a kapunál is lepecsételték a beszállókártyáját. Aztán visszafordulhatott a terminálba. A poggyászt később elküldtük utána, mivel nem jelentkezett érte.
Tehát ott állt a kapunál. Már majdnem felszállt. És mégis meggondolta magát. Húsz perccel indulás előtt valami történt. Valami, ami fontosabb volt annál, hogy elutazzon.
– Meg lehet nézni a kamerafelvételeket? – kérdeztem.
– Csak rendőrségi megkeresésre.
– Nem, nem akarok feljelentést tenni.
Eltávolodtam a pulttól, és leültem egy fém padra az indulási tábla alatt. Sopron, Szombathely, Veszprém – a kijelzőn egymás után villantak fel a városnevek. Az utasok bőröndökkel siettek, búcsúzó ölelések, papírpoharas kávéillat. Az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna.
Mellettem egy nő a telefonjába beszélt, és nevetett. Én pedig ott ültem, és képtelen voltam felhívni a saját férjemet.