A hangja értetlenül csengett, de még nyoma sem volt benne félelemnek.
— Menj inkább szórakozni valahová máshová. Tízkor tárgyalásom lesz a vezérigazgatóval.
Nyugodtan megemeltem a csészét, és belekortyoltam a kávéba.
— Tudom — feleltem halkan. — Nekem is.
Abban a másodpercben nyílt az ajtó újra. Apám lépett be határozott mozdulattal. Márk felé fordult, aztán amikor meglátott engem az íróasztal mögött, a tekintete röviden megpihent rajtam. Márk arca elsápadt. Felismerte Lászlót, a cég első emberét — de láthatóan nem értette, hogyan kerülök én ebbe a képbe.
— Jó reggelt, Márk — mondta apám tárgyilagosan, majd odasétált hozzám, és a vállamra tette a kezét. — Úgy látom, már találkoztál az új feletteseddel. Orlova Eszter Lászlóval.
A férjem arca kifejezéstelen maszkká dermedt. Zavartság, hitetlenkedés, riadalom — mind ott vibrált a szemében. Hol rám nézett, hol apámra.
— Orlova… László? — ismételte rekedten. — Eszter, mi folyik itt?
Lassan felálltam. Olyan higgadtság áradt szét bennem, amilyet még sosem éreztem.
— Semmi színjáték, Márk. Ez a teljes nevem. És igen, László az apám.
Úgy nézett rám, mintha arcul csaptam volna.
— Az apád? De hát azt mondtad…
— Azt mondtam, nem tartjuk a kapcsolatot. És ez így is volt. Ő nem akart közösséget vállalni egy olyan nővel, aki hagyja, hogy semmibe vegyék. Várt, hogy magamtól jöjjek rá, mire vagyok képes. Mostanra megértettem.
Láttam rajta, ahogy összeáll a kép. Az autó, amit hitelből akart megvenni. A bónusz, amit előre saját sikereként könyvelt el. A lekicsinylő megjegyzései az „aprópénzről” és a „jelentéktelen munkáról”.
— Eszter… édesem… ez biztos félreértés — lépett közelebb, erőltetett mosollyal. — Hiszen én szeretlek! Mindent érted csináltam!
— Nem. Mindent magadért tettél — vágtam rá. — Te fektetted le a szabályokat. Ami a tiéd, az a tiéd. Ami az enyém, az az enyém.
Körbemutattam az irodán.
— Ez a vállalat az én tulajdonom. Ez az iroda az én munkahelyem. És a döntés is az enyém. A mai nappal megszüntetem a munkaviszonyodat. Fegyelmi okokból: mások eredményeinek rendszeres eltulajdonítása miatt. A „Horizont” projekttel kapcsolatos teljes dokumentáció nálam van.
Megdermedt.
— Ezt nem teheted…
— Dehogynem. És az autó miatt se aggódj. A prémiumot, amire számítottál, nem kapod meg. Hitel nélkül pedig az álomkocsi is csak álom marad.
Apám csendben figyelt, de a szemében ott csillogott az elismerés.
Vettem egy mély levegőt.
— Még valami. A lakásból ma estig elviheted a dolgaidat. A kulcsot add le a portán. A válóperes iratokat az ügyvédem küldi majd.
Úgy meredt rám, mintha idegen lennék. A magabiztos, fölényes férfiból egy pillanat alatt lett riadt, önző ember.
— De hát házasok vagyunk! Egy család!
— Nem voltunk család, Márk. Számodra ez egy kényelmes konstrukció volt. Egy projekt. De ennek most vége. Méghozzá veszteséggel.
Visszaültem a székbe, felvettem az asztalról a tollat, és kinyitottam az előttem fekvő mappát.
— Ha nincs több mondanivalód, kérlek, hagyd el az irodát. Dolgoznom kell.
…
Aznap este a lakásban sokáig csapkodtak az ajtók, dobozok zörögtek, fiókok csúszkáltak. Aztán minden elcsendesedett. A bejárati ajtó végül halkan becsukódott.
Egyedül maradtam.
Leültem a kanapéra, elővettem a laptopomat, és megnyitottam egy műszaki áruház oldalát. Hosszan böngésztem, majd kiválasztottam a legnagyobb, legmodernebb rozsdamentes acél hűtőszekrényt — jégadagolóval, érintőkijelzővel, minden extrával.
Rákattintottam a „Megrendelem” gombra.
A rendszer azonnal visszaigazolta a tranzakciót.
A fizetés a saját bankkártyámról történt.
És most először éreztem, hogy valóban minden a helyére került.