— Természetesen, szívem — erőltettem az arcomra a lehető legszelídebb mosolyt. — Ha te így látod, biztosan igazad van.
Aznap este diadalittasan toppant be a lakásba. A tekintete csillogott az izgalomtól. Egy elegáns autókereskedés emblémájával díszített mappát csapott a konyhaasztalra.
— Képzeld, mit találtam! — mondta lelkesedéssel, és szétterítette előttem a fényes prospektust. A fotón egy luxuskategóriás terepjáró meredt rám, akár egy vadászó ragadozó.
— Persze részletre hozom el — tette hozzá könnyedén. — Az én fizetésemmel ez aprópénz. Az induló összeget a „Horizont” projekt prémiumából rendezem. Pár nap, és utalják is.
Szinte hadarta a szavakat, annyira beleélte magát a saját nagyszerűségébe. Nem vette észre, hogy az arcom megfeszül.
„Horizont.” Az a munka, amelybe az összes energiámat beleöltem. Azok az éjszakák, amikor alig aludtam. Az én számításaim, az én tárgyalásaim, az én stratégiám. Márk csupán a címzetes projektvezető szerepét töltötte be: aláírta az általam készített jelentéseket, majd magabiztosan prezentálta őket a felsővezetésnek.
— Autót akarsz venni? — kérdeztem halkan. A hangom idegenül csengett, mintha távolról hallanám saját magamat. — De nemrég még azt mondtad, spórolnunk kell. Hogy túl kevés a tartalékunk.
Felnézett a prospektusból, és úgy bámult rám, mintha értelmetlen dolgot hoztam volna szóba.
— Eszter, már megint kevered a fogalmakat. „Nekünk” akkor számít a pénz, amikor te akarsz valamire költeni. Én nem a te keresetedből élek, igaz? Amit megkeresek, arról én döntök. Ez ösztönöz, hajt előre. Érted?
Ösztönöz. Egy férfinak fejlődnie kell, magasabbra törnie — ezt ismételgette egyre gyakrabban. És ha én szóba hoztam a közös terveinket, azonnal az lettem, aki visszafogja. Az apró-cseprő „háztartási gondjaimmal” csak akadályozom az ő nagyívű céljait.
— Csupán reálisan próbálok gondolkodni — mondtam még egyszer, utoljára. — Talán előbb a lakhatásunkat kellene rendezni. Elkezdeni félretenni egy saját otthonra. Közösen.
Márk felkacagott. Ugyanazzal a lekezelő, harsány nevetéssel, amit nappal is hallottam tőle.
— Saját lakás? A te fizetéseddel? Ugyan már, Eszter. Ahhoz komoly bevétel kell, nem az a pár forint, amit adminisztrációért kapsz.
Legyintett.
— Ha majd kereskedelmi igazgató leszek, akkor beszélhetünk ingatlanról. Addig inkább örülj annak, hogy ilyen ambiciózus férjed van. Hamarosan egy komoly autóval járok majd. Ennek büszkévé kellene tennie téged.
Odahajolt, átölelt. A drága parfümje keveredett a magabiztosság illatával. A sikerével — amely valójában nem az övé volt.
— Egyébként — halkította le a hangját bizalmasan — holnap találkozom a vezérigazgatóval. Úgy néz ki, végre észrevették, mire vagyok képes. Az öreg talán most emel fel igazán.
A szívem összerándult. A vezérigazgató. Az apám.
Finoman kibontakoztam az öleléséből, nehogy megérezze, mennyire megmerevedett bennem minden.
— Ez fantasztikus hír — mondtam, és valahonnan előhúztam egy lelkesnek tűnő mosolyt.
— Tudtam, hogy így reagálsz — vigyorgott. — A holnapi nap döntő lesz. Szoríts nekem.
Nem sokkal később már mélyen aludt, elégedetten, biztosan a közelgő diadalában. Én viszont a konyhában maradtam. A sötét ablaküveget bámultam, amelyben csak a saját halvány tükröződésemet láttam.
A hűtő egyhangú zúgása olyan volt, mintha visszaszámlálna. Minden perc közelebb vitte ahhoz a pillanathoz, amikor lehull a lepel. És én nem készültem arra, hogy megmentsem őt a saját tévedésétől.