— Ami az enyém, az az enyém, ami a tiéd, az maradjon a tiéd — vigyorgott a férjem, mit sem sejtve arról, hogy másnap az apám ajtót mutat neki, engem pedig az ő székébe ültet.
— Ugyan már, Eszter, ne csináld ezt. Olyan vagy, mint egy sértődött kislány. Az én keresetem az én dolgom, a tied a tied. Így korrekt — dőlt hátra Márk a kanapén, és felszabadultan felkacagott.
Ez a nevetés egy éve még könnyednek és szerethetőnek tűnt. Most úgy csengett a fülemben, mint rozsdás fém súrlódása.
Felülről méregetett, tekintetében nyoma sem volt annak a csodálatnak, amit régen láttam benne. A helyét olcsó önelégültség vette át. Egykor rajongás csillant a szemében; most leereszkedő sajnálat ült benne a „szegény lány” iránt, akinek szerinte szívességet tett azzal, hogy maga mellé emelte.
— Csak azt gondoltam… ha már a hűtőt mindketten használjuk, talán együtt is vehetnénk meg — mondtam halkan, és inkább a szőnyeg indáit figyeltem.
Nem volt szabad ránéznem. A legfontosabb az volt, hogy ne vegye észre a bennem lassan összegyűlő, jeges haragot.
— Az az igazi rend, ha mindenki a saját lábán áll. Eltartalak? Nem. A lakást és a számlákat én fizetem? Igen. Akkor inkább légy hálás. A hűtőcsere nem alapvető szükséglet, hanem kényeskedés. A régi még működik.
Úgy vetette oda a szavakat, mintha egy odadobott csonttal akarna elhallgattatni.
Az a régi darab a nagymamájától maradt ránk. Éjszakánként úgy zúgott, mint egy haldokló állat, a friss zöldségeket pedig jégtömbbé dermesztette.
Csak bólintottam.
„Adj neki egy évet, kislányom. Csupán egy évet” — csengett fel bennem apám határozott hangja. „Nem a fiúval van bajom, hanem azzal, hogy vakon rohansz. Három hónap ismeretség után házasodnál? Bizonyítsa be, hogy téged akar, nem a lehetőségeimet. Éljetek a saját keresetetekből. Tőlem nem kaptok támogatást. Majd kiderül, mennyit ér valójában.”
Apám ellenezte a sietséget. Meg volt győződve róla, hogy Márkot a vagyon vonzza. Hogy rácáfoljak, belementem a próbába.
Visszavettem anyám vezetéknevét is, hogy a munkahelyemen senki ne kössön össze apámmal. Márk számára ebből az a történet született, hogy a dúsgazdag apa kitagadta az engedetlen lányát.
Csakhogy az anyag, amiből a férjem készült, hamar repedezni kezdett. Az első hónapokban még nagylelkűséget játszott. Abban bízott, ha elég ideig kitart, az „öreg” megenyhül, és megnyílnak a pénzcsapok. Amikor rájött, hogy nem érkezik semmi, lehullott az álarc.
Elmaradtak a virágok. Egyre gyakrabban „véletlenül” otthon maradt a pénztárcája, amikor étterembe mentünk. Most pedig ott tartottunk, hogy külön kasszán éltünk: az ő fizetése sérthetetlen volt, az enyém viszont természetes módon közösnek számított.
— Ne sértődj már meg — lépett közelebb, és hanyagul végigsimított a hajamon, mintha háziállatot jutalmazna. — Dolgozol, keresel, megveszed magadnak. Ügyes lány vagy, igyekszel.
Lassan ránéztem. Szemében még árnyéka sem volt kételynek.
Abból a magabiztosságból sugárzott minden mozdulata, amely annak jár, aki jól keres, és aki szerint szerencsés választás volt feleségül venni egy csinos, de anyagilag „értéktelen” nőt.
Nem tudta, hogy annál a vállalatnál dolgozom, amely az apám tulajdona.
Azt sem sejtette, hogy az a kiemelt projekt, amely után hatalmas jutalmat remélt, valójában az én munkám volt elejétől a végéig.
És fogalma sem volt róla, hogy másnap délelőtt tízkor nem előléptetés vár rá, hanem egy beszélgetés, amely gyökeresen megváltoztatja az életét.