Nem akartam szerencsét kívánni neki. Inkább arra készültem, hogy végignézem, ahogy minden összeomlik körülötte.
A következő reggel szinte vibrált a magabiztosságától. Fütyörészve állt a gardrób előtt, és hosszasan válogatott a nyakkendői közül, végül a legdrágább darabot kötötte meg. Én szó nélkül tettem elé a kávéscsészét, és tovább játszottam a támogató, csendes feleség szerepét.
— Így kell kinéznie egy sikeres embernek — dünnyögte, miközben elégedetten szemlélte magát a tükörben. — Mint egy főnyeremény.
A pillantásom közben a szekrényajtón függő új ruhára tévedt. Egyszerű szabású, halvány lenanyag, semmi hivalkodás. Három hónapig tettem félre rá a szerény fizetésemből. Apránként, titokban.
Számomra ez nem csak egy ruha volt. Hanem bizonyíték arra, hogy még van saját akaratom. Hogy nem tűntem el teljesen mellette.
Márk is észrevette. Odalépett, két ujjal megcsippentette az anyagot, mintha valami kellemetlen dolgot érintene.
— Ez komoly? Valami vidéki vásárból szalajtották?
— Az új ruhám — feleltem halkan.
Elhúzta a száját.
— Nyilván. Azt vetted, amit megengedhettél magadnak. Figyelj ide, Eszter — fordult felém, hangja kioktatóvá vált. — Ha ma minden jól megy, más szintre lépünk. Akkor már hozzám kell igazodnod. Nem járhatsz ilyen ócska holmikban. Egy vezető felesége nem nézhet ki így. Ez vállalhatatlan.
Beszélt tovább, én pedig a ruhát néztem. Az apró, nehezen megszerzett örömömet, amit épp most taposott el szavakkal.
Aztán megtörtént az, ami végleg lezárt bennem valamit.
Miközben az inge ujját igazgatta, hanyagul ugyanarra a fogasra akasztotta vissza. A forró vasalót pedig, amit csak egy pillanatra tett le, rosszul helyezte a deszkára. A készülék megcsúszott, és egyenesen az én ruhámra zuhant.
Éles sistergés hasított a csendbe. A világos anyagon sötétbarna folt jelent meg, majd egy lyuk égett bele.
Márk előbb a kárt nézte, aztán engem. Nem volt a tekintetében megbánás. Csak bosszús ingerültség.
— Hát, legalább megoldódott a probléma — vont vállat. — Nem kell többé néznem ezt a rémes darabot. Ne csinálj jelenetet. Majd veszel másikat. Ha én is úgy gondolom, és adok rá pénzt.
Ennyi volt.
Nem kiabáltam. Nem tört ki belőlem semmi látványos. Csak éreztem, hogy belül valami végérvényesen eltörik. Egy évnyi megalázás, alkalmazkodás, várakozás – mind elhamvadt abban a füstszagú pillanatban.
— Igazad van — mondtam nyugodtan. A saját hangom is meglepett, olyan tisztán csengett. — Ideje megszabadulni a förtelmektől.
Ő csak azt hallotta ki belőle, amit hallani akart: az engedelmességet. Elégedetten biccentett, felkapta az aktatáskáját, és egy futó csókot lehelt az arcomra. Azt hitte, a karrierje csúcspontjára indul.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, odamentem a szekrényhez. Elővettem a legjobb kosztümömet. Azt a sötétkék, tökéletes szabású darabot, amit apám adott a diplomaosztóm napján. Márk még sosem látta rajtam.
Egy órával korábban értem be az irodába. Nem ültem le a közös asztalunkhoz. A kollégák meglepett tekintetétől kísérve végigsétáltam a folyosón, egyenesen a sarokirodáig. Az ajtón még ott állt a névtábla: „Értékesítési osztályvezető – Márk D. A.”
A titkárnő felpillantott.
— Eszter? Mit keresel itt? A főnök még nem érkezett meg.
Elmosolyodtam.
— Tudom. Azért jöttem korán, hogy elfoglaljam a saját irodámat. Kérek egy kávét. És legyen szíves, készíttessen új névtáblát az ajtóra az én nevemmel.
Pontban tízkor kivágódott az ajtó. Márk lépett be, sugárzó arccal, hóna alatt egy vastag dossziéval. A küszöbön azonban megtorpant.
Ott ültem az íróasztal mögött. Az ő székében.
A mosoly lassan lefagyott az arcáról.
— Eszter? Te meg mit művelsz itt? — kérdezte értetlenül.