– Itt a kocsid – tette hozzá higgadtan.
Gábor értetlenül pislogott a téglákon nyugvó, rozsdától foltos roncsra.
– Anya… ez most valami vicc? Hol van az igazi autó? Hol van az, amit megbeszéltünk?!
Erika karjai továbbra is összefonva maradtak.
– Pontosan azt kapod, amit kértél. Egy járművet. Ott áll. Vár rád.
A férfi mellkasában mintha valami megrepedt volna. Hirtelen Nórához fordult.
– Nóra! A pénz hol van? Mi lett a pénzzel? Mit műveltél?!
A nő nyugodtan nézett vissza rá, tekintete tiszta és szokatlanul kemény volt.
– Én? Semmit. Te voltál az, aki elrontott mindent, Gábor.
Gábor indult volna felé, de Tibor hangosan megköszörülte a torkát. Ekkor vette észre Gábor az anyja kezében tartott irattartót. Vastag dosszié volt, tele papírokkal.
Abban a pillanatban megértette: itt már nem szavak hangzanak el ellene, hanem bizonyítékok sorakoznak.
Nóra egyenletes hangon folytatta:
– Azt az összeget, amit el akartál tüntetni, betörlesztettem a lakáshitelbe. A lakás most már teljes egészében a miénk. És beadattam a válókeresetet.
Gábor ajka megremegett.
– Tessék? Te… te megőrültél?
Nóra ekkor úgy nézett rá, ahogy még soha: nem volt a szemében félelem, sem bizonytalanság. Csak lezárás.
– Ennyi volt a színjáték, Gábor.
A férfi a havas udvar közepén állt, mintha letarolta volna valami láthatatlan erő. Tekintete ide-oda kapkodott: anyjára, Nórára, majd Tiborra. Nem értette, mikor csúszott ki a kezéből az irányítás.
– Ti most összefogtatok ellenem? – hangja élesre váltott.
– Nem ellened – felelte Erika csendesen. – Te fordultál szembe mindenkivel, aki hitt benned.
Gábor újra Nóra felé lépett, de Tibor határozottan, mégis visszafogott mozdulattal a vállára tette a kezét.
– Nyugalom, Gábor. Ezt intézzük civilizáltan.
– Engem csőbe húztak! – tört ki belőle. – A feleségem hátba támadott! Anya, mondd meg nekik! Te akartad azt a kocsit! Én csak érted csináltam!
Erika fáradtan sóhajtott.
– Ha valóban értem tetted volna, dolgoztál volna. Nem hazudtál volna. Nem könyörögtél volna pénzért, és nem rendeztél volna ilyen jeleneteket.
Gábor a hóra szegezte a szemét. Láthatóan kapaszkodót keresett, de már nem maradt semmi szilárd alatta.
Nóra előrelépett.
– Elegem lett abból, hogy rettegek. Abból, hogy mindig várom, mikor változol meg. Nem fogsz. Ezért ma lezártam. Vége.
Gábor arca eltorzult.
– És mit kezdesz nélkülem? Kihez mész majd?
Nóra halványan elmosolyodott – őszintén, hosszú idő után először.
– Magamhoz. És ez most elég.
A férfi válaszolni akart, de a telefonja zizegni kezdett a zsebében. Rápillantott a kijelzőre, és elsápadt. Újabb hívás érkezett. Aztán még egy.
Azok keresték, akiknek tartozott.
Idegesen a kapu felé fordult.
– Nincs erre időm! – kiáltotta. – Majd még beszélünk!
És hátra sem nézve kiviharzott az utcára.
Senki nem állította meg.
A kapu csattanva zárult, az udvar elcsendesedett. Amikor a léptei zaja is elhalt, Erika mély levegőt vett, majd átölelte Nórát.
– Most már fellélegezhetünk – mondta halkan.
Nóra hozzábújt. Három év után először érezte magát valóban családtagnak – elfogadva, megbecsülve.
– Köszönöm – suttogta.
– Ne nekem köszönd – rázta meg a fejét Erika. – Ma te adtad vissza magadnak a szabadságodat.
Tibor zavartan intett egyet.
– Hölgyeim, közeleg az újév. Ünnepeljenek nyugodtan. Ha bármi gond adódna, hívjanak.
Azzal távozott, magukra hagyva őket.
Amikor beléptek a házba, melegség fogadta őket – nem csupán a fűtés miatt, hanem mert eltűnt a levegőből a feszültség, a fenyegetés, a kimondatlan elvárások súlya.
Nóra levette a sálját, leült a kanapéra.
– Azt a… műalkotást kint hagyjuk? – kérdezte kissé zavartan.
Erika felnevetett.
– Maradjon csak. Tökéletes újévi installáció.
Mindketten nevetni kezdtek. A nevetés közben Nóra érezte, hogy belül végleg elenged valamit.
Este együtt készítették el a vacsorát, feldarabolták a hozzávalókat, felkapcsolták a fényfüzért, zene szólt a háttérben. Minden egyszerű volt és békés. Nóra döbbenten jött rá, hogy már el is felejtette, milyen egy nyugodt ünnep.
Éjfélkor, amikor az óraütések betöltötték a szobát, lehunyta a szemét, és kívánt valamit.
Nem szerelmet.
Nem gazdagságot.
Nem új életet máshol.
Csak annyit: élhesse a saját életét, önmagához tartozva.
Amikor kinyitotta a szemét, Erika poharat emelt.
– A szabadságodra, Nórám. Megérdemelted.
És Nóra biztos volt benne, hogy ez volt élete legszebb szilvesztere.
Vége.