Az év vége közeledett, mindenki ünnepi tervekről, családi vacsorákról és közös koccintásokról beszélt, Nóra pedig hirtelen rádöbbent valamire, amit eddig nem mert kimondani: az ő életében nincs igazi család. Csak egy gondosan felépített díszlet. És az is recseg-ropog.
Erika háza a település szélén állt. Régi épület volt, de rendben tartották. Az udvaron felsöpört járda, a csúszós részeken homok elszórva. Semmi hivalkodás, semmi jele annak, hogy itt valaki terepjáróra várna karácsonyi ajándékként.
Erika maga nyitott ajtót. Köntösben volt, vastag zokniban. Az arca fáradtnak tűnt, de a tekintete éles maradt.
– Nóra? Hát te? Történt valami?
– Beszélnünk kell – felelte Nóra. – Fontos.
A konyhába mentek. Régi bútorok, gyógynövénytea illata, újságpapír szaga. Egyszerűség, minden sallang nélkül.
– Hallgatlak – mondta Erika, miközben leült.
Nóra nem kertelt.
– Milyen autót szeretne?
Erika arca összerándult, mintha valami képtelenséget hallana.
– Tessék? Miféle autót?
– Az újévi ajándékot. Gábor szerint maga kérte. Azt mondta, ha nem kap terepjárót, nem lát minket szívesen az ünnepen.
A csend azonnal rájuk nehezedett.
Erika lassan letette az asztalra a cukortartót.
– Kislányom… ezzel nem viccelünk.
– Nem viccelek.
Az asszony homlokán ránc jelent meg.
– Jogosítványom sincs. A szemem mínusz hét dioptriás. Mire kellene nekem terepjáró?
Nóra mellkasában valami hideg zuhant alá.
– Gábor mondta.
Erika halkan felhorkant, de abban nem volt humor.
– Nahát… micsoda színész.
Odament a komódhoz, elővett egy kopott dobozt, abból egy régi, nyomógombos telefont.
– Ha neked ezt mesélte… akkor vajon nekem mit adott be?
– Mit?
Erika felnézett. A szemében düh égett – és fájdalom.
– Azt, hogy beteg vagy. Komolyan. Hogy műtétre van szükséged, és ő pénzt gyűjt rá. Odaadtam neki, amit tudtam. Az utolsó megtakarításomat.
Nóra lassan visszaült a székre.
– Miféle műtétre?
– Fogalmam sincs! – csattant fel Erika. – Azt mondta, kórházban fekszel, és romlik az állapotod. Anyaként hittem neki.
Nóra lehunyta a szemét.
A kirakós darabjai most már tökéletesen illeszkedtek.
– Erika… teljesen egészséges vagyok. Nemrég voltam kivizsgáláson.
Az asszony visszaült, és tenyerébe temette az arcát.
– Ez a saját fiam…
Az óra ketyegése betöltötte a szobát.
És ebben a ketyegésben Nóra megértette: aki mások érzéseivel játszik, az a pénzt is gondolkodás nélkül elveszi.
– Mit csináljunk? – kérdezte halkan.
Erika felemelte a fejét. A tekintete kemény volt, határozott.
– Úgy ünneplünk, ahogy megérdemli.
A szája sarkában keserű mosoly jelent meg.
– Megtanítjuk a fiamat arra, hogy a hazugságnak ára van.
Nóra ekkor először érzett megkönnyebbülést az elmúlt hetek után. Már nem egyedül állt szemben az egésszel.
Két kézzel fogta a kihűlt teáscsészét. Kint gyorsan sötétedett; a decemberi nap olyan rövid volt, mintha el sem kezdődött volna.
– Tehát azt mondta neked, hogy én autót követeltem? – kérdezte újra Erika.
– Igen. Azt is, hogy ajándék nélkül nem fogad minket.
– Még egy rendes garázsom sincs! – csapta össze a kezét az asszony. – És soha nem kértem tőletek semmit. Azt hittem, rendben van az életetek… közben meg…
– Mindkettőnket felhasznált – mondta Nóra. – Téged is, engem is.
Erika az ablakhoz lépett. A szél kavarta a havat az udvaron, a lámpafény sárgán világította meg a régi padot.
– Van pénzed? Az, amiről állandóan panaszkodik?
– Van. De nem adom oda.
– Jól teszed.
Megfordult, és a hangja megkeményedett.
– Akkor figyelj rám. Játsszuk végig az ő darabját. De a saját szabályaink szerint.
– Mit tervez?
– Mondd neki, hogy intézed. Hogy minden úgy lesz, ahogy akarja. Hogy az autó ott áll majd az udvaron. A többit bízd rám.
Nóra összevonta a szemöldökét.
– Azt akarja, hogy…?
– Azt akarom, hogy végre szembesüljön a következményekkel – felelte Erika halkan. – Hadd higgye csak, hogy ő mozgat mindenkit. Most mi húzzuk meg a szálakat. És amikor eljön az este, pontosan azt kapja, amit megérdemel.