– Te egyáltalán felfogod, mi zajlik itt? – rontott be Gábor a konyhába úgy, mintha valaki a sarkában loholt volna. – Az előbb alig tudtam lerázni őket! Félóránként hívogatnak!
Nóra a tűzhelynél állt, egyik tenyere a hideg csempének támaszkodott. Úgy nézett a férjére, mintha most látná először. Odakint a december szürke fénye lustán terült szét az udvaron, a vizes hó hangtalanul hullott – az egész látvány olyan volt, mint egy díszlet egy jelenethez, amelyben mindjárt elszakad a cérna.
– Kik azok az „ők”? – kérdezte fáradtan.
– Hát azok… – legyintett Gábor, majd máris fontosabbnak tűnő dologra váltott. – Raktál fel vizet? Szétkaparja a torkom ez a nyavalya.
Leült, természetesnek véve, hogy körülötte minden működik. Nóra szó nélkül odafordult, feltette a vízforralót. A konyha kicsi volt, a falak meszeltek – nyáron át akarták festeni, de valahogy mindig akadt sürgősebb. A sarokban a régi hűtőszekrény mély, egyenletes zúgással dolgozott, mintha külön életet élne, és belefáradt volna a lakók történetébe.
Gábor figyelte, ahogy a nő ide-oda lépked, és a tekintetében lassan gyűlt a türelmetlenség. Nóra ezt a pillantást már kívülről ismerte.
– Beszéltem anyámmal – kezdte végül. – Azt mondta, ajándék nélkül nem akar újévet.
Nóra felé fordult.
– Miféle ajándék nélkül?
– Ne csináld már! – csattant fel. – Tudod jól! Megbeszéltük. Az autót!
– Megbeszéltük? – a hangja olyan csendes volt, hogy még a hűtő zaja is halkabbnak tűnt. – Nem, Gábor. Te beszéltél. Te szabtál feltételeket. Ráadásul nem is a sajátjaidat, hanem „anyukádét”.
A férfi hátradőlt, összefonta a karját.
– És? – vetette oda kihívóan. – Kérte. Megteheti.
Nóra lassan elé tette a bögrét, majd leült vele szemben.
– Gábor, alig tud járni. Mire kellene neki egy kocsi?
– Azért, hogy legyen! – csapott az asztalra. – Fogalmad sincs, mennyit számít, mit mutat az ember. Róma bácsi fia most fejezte be a házát nulláról. Az András anyósának meg vadonatúj autója van, és senki nem sopánkodik.
– Azt akarod, hogy hitelbe verjük magunkat mások látszata miatt?
– Van pénzünk! – vágott vissza. – A lakáseladás után!
Nóra torka összeszorult.
– Azért gyűjtöttünk, hogy nagyobb otthonunk legyen. Hogy gyerekünk lehessen. Te mondtad…
– Most más a helyzet! – szakította félbe. – Anyám világosan megmondta: ha nincs autó, ne menjünk hozzá újévkor. Engem sem lát szívesen, mert szerintem „a te nótádat fújom”. Szóval ne dramatizálj.
Nóra ujjai rászorultak a csészére, mintha saját indulatait tartaná vissza.
– Tehát vagy veszek a te édesanyádnak egy terepjárót, vagy egyikünk sem ülhet az ünnepi asztalhoz?
– Pontosan – felelte Gábor, és úgy nézett rá, mintha meglepné, hogy egyáltalán kérdez. – Elmagyaráztam, nem?
„Ez az a szűk átjáró, amin át akar tuszkolni” – futott át Nóra fején.
Mély levegőt vett, de mosoly nem jelent meg az arcán.
– Értem – mondta halkan.
– Mit értesz? – húzta össze a szemét Gábor.
– Mindent – válaszolta, majd felállt. – Tökéletesen.
Átment a hálószobába, és csendesen becsukta az ajtót. Nem csapta be. Épp ellenkezőleg: túl óvatosan.
Kint Gábor morgott, edények csörrentek. Nóra a szekrénynek támasztotta a homlokát. Régóta érezte, hogy benne valami repedezik, lassan, alattomosan. A férfi nem hallotta ezt a belső roppanást – de ő igen.
Másnap reggel Gábor fütyörészve indult el. Biztos volt benne, hogy a felesége „belátta”. Hogy ugyanazzal a módszerrel továbbra is irányíthatja, ahogyan az elmúlt három évben.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Nóra elővette a bőröndöt.
Nem azért, hogy elmeneküljön.
Hanem hogy útra keljen.
Úgy döntött, mielőtt bármit végleg lerombolna, meg kell néznie, honnan ered ez az egész.
A vonat, amely Erika városába vitte, hideg volt és zajos. A hó csapkodta az ablakot, a táj fakó foltként suhant el mellette. Nóra közben számba vette, hányszor esett egybe „anyuka kérése” azzal, hogy Gábornak új telefonja lett, drága kabátja, vagy éppen egy friss sportcipője, „mert fáj a lába”.
Az autó követelése volt az utolsó csepp.
Nem maga a jármű miatt, hanem azért, amit jelentett. Mert ebben a kérésben már nem csupán pénzről volt szó, hanem határokról – és arról, hogy ki irányítja valójában az életüket.