Erika még egy pillanatig Nórára nézett, majd lassan, hangsúlyozva tette hozzá:
– Hadd lássa a saját szemével, milyen nevetséges az az ember, aki mindenkit ostobának hisz.
Az asztal szélére támaszkodott, ujjai fehéren feszültek a fa peremén.
– De van még valami, amit tudnom kell – mondta komoly hangon. – Szereted őt?
Nóra torka összeszorult. A válasz alig hallhatóan csúszott ki az ajkán.
– Nem. Már nem.
Erika bólintott.
– Akkor kapaszkodj meg erősen. Bátorságra lesz szükségünk.
Nyolc nap volt hátra szilveszterig.
Nóra azon az estén későn ért haza. Gábor a kanapén hevert, telefonját nyomkodva, mint valami uralkodó, aki kegyeket osztogat alattvalóinak.
– Merre jártál? – kérdezte, minden aggodalom nélkül.
– Sétáltam – felelte higgadtan. – Gondolkodnom kellett.
Gábor elvigyorodott.
– Gondolkodj gyorsabban. Beszéltem anyámmal… aggódik, hogy meggondolod magad. Megnyugtattam: mondtam neki, hogy a kocsi már ki van fizetve.
Nóra gyomra összerándult.
– Ki van fizetve? Te normális vagy?
– Nyugi már – legyintett. – Azt mondtam, hogy befizetted az előleget. Legalább lesz benned motiváció, hogy ne táncolj vissza.
Ekkor értette meg igazán: Gábor fel sem fogja, hogy fájdalmat okoz. Számára ez természetes. Eszközök, emberek, hazugságok – minden csak eszköz.
Aznap éjjel Nóra alig hunyta le a szemét. Rádöbbent, hogy három éve egy olyan férfi mellett él, aki képtelen felelősséget vállalni, és akiben a részvét csírája sincs meg. Három évig próbált alkalmazkodni egy káoszhoz, ami nem az övé volt.
A következő napokban Gábor szinte mintaférjjé változott. Legalábbis látszólag.
– Veszek fát – jelentette ki egyik reggel lelkesen. – Majd én feldíszítem. Anyát le kell nyűgözni, nem?
Valóban hozott egy hatalmas fenyőt, felállította a nappaliban, és túl csillogó, rikító díszekkel aggatott tele. Nóra nem szólt semmit.
Bevásárolt az ünnepre, sőt egy levest is főzött – életében először. Közben állandóan a telefonjára sandított, ahol olyan emberek üzenetei villogtak, akiknek „jelentősebb összeget” ígért visszafizetni.
– Na és? – kérdezte egy este türelmetlenül. – Hol van?
– Micsoda? – nézett rá Nóra.
– Az autó. Hol van most?
– Nem nálunk – válaszolta nyugodtan. – Úgy beszéltük meg, hogy meglepetés lesz. Anyukád udvarán várja majd. Hiszen azt szeretted volna, hogy ő lássa meg először.
Gábor megmerevedett. Tekintetében átsuhant valami: bizonytalanság, talán félelem is.
– Miért pont ott?
– Mert így valóban ajándék lesz számára.
Látszólag elfogadta a magyarázatot, de a nyugtalanság nem tűnt el az arcáról. Fel-alá járkált, időnként suttogva telefonált: „Persze, hamarosan… ne csinálj jelenetet.”
Nóra különös nyugalommal figyelte. Már nem sebezte meg. Olyan volt, mintha kívülről szemlélné, ahogy valaki saját maga alatt vágja a fát – lassan, következetesen.
Feltűnő volt, hogy Gábor egyetlen egyszer sem beszélt nyíltan az adósságairól. Makacsul fenntartotta a látszatot, hogy minden kézben van, pénze is van, és az ajándék is ott áll majd ragyogva.
Egyszer még át is karolta Nóra derekát.
– Hamarosan minden rendbe jön – suttogta. – Új év, új kezdet… csodák ideje.
Nóra alig tudta visszafojtani a keserű nevetést. A csodák mesékben léteznek. A valóságban következmények vannak.
Elérkezett december harmincegyedike.
Nóra meglepően könnyű szívvel ébredt, mintha hosszú idő után először kapott volna levegőt.
Gábor már sürgött-forgott, iratokat gyömöszölt egy mappába, ajándékcsomagokat készített össze, gyümölcsöt tett egy szatyorba.
– Induljunk! – kiáltotta az előszobából. – Mire vársz? Már biztosan várnak!
Nóra felvette a kabátját, zsebre tette a kulcsokat.
– Mehetünk.
– Szuper! – nevetett fel Gábor, magához húzta, még egy puszit is nyomott a halántékára. – Meglátod, fantasztikus este lesz! Anya, te, én… együtt koccintunk.
Nóra csak biccentett. Ez az „együtt” már nem jelentett számára semmit.
Az út csendben telt. Gábor idegesen dobolt a kormányon. A telefonja tízpercenként csörgött, de rendre kinyomta.
– Majd az autó árából rendezem őket – motyogta félhangosan. – Csak addig ne kezdjenek balhézni…
Nevetni próbált, de a hangja szárazon koppant a levegőben.
Amikor befordultak Erika háza elé, Gábor azonnal észrevette a kitárt kaput.
– Ki hagyta nyitva? – ráncolta a homlokát. – Már látta a kocsit?
Nóra nem felelt.
Beléptek az udvarra.
És akkor meglátták.
Egy hatalmas, élénkpiros masni.
Alatta egy rozsdás, kerekeitől megfosztott öreg „Zaporizsec” állt téglákra támasztva. A hó lassan belepte a tetejét, mintha csak tovább gúnyolódna.
Gábor földbe gyökerezett lábbal bámult.
– Ez meg mi a…?
A tornác ajtaja kinyílt. Erika lépett ki rajta, ünnepi ruhában, gondosan megfésülve, arca szigorú volt. Mellette ott állt Tibor, a körzeti megbízott, zömök alakja némán rajzolódott ki a hideg levegőben.
Erika összefonta a karját, és hűvös hangon megszólalt:
– Szervusz, fiam.