Katalin és Gábor tíznapos tengerparti pihenés után értek haza. Már az utazás alatt feltűnt a nőnek, hogy a férje korántsem tud igazán kikapcsolódni. Gábor szinte állandóan a telefonját szorongatta: üzeneteket pötyögött, olykor elmosolyodott, máskor félrevonult, hogy nyugodtan beszélhessen. Éjszakába nyúlóan chatelt valakivel, aztán szó nélkül lefeküdt aludni. Reggelente Katalin próbált beszélgetést kezdeményezni, de a férfi rendre hárított, azzal magyarázva mindent, hogy szabadságon van, most pihenni szeretne.
Az ötödik napon Katalin véletlenül meglátott egy értesítést a kijelzőjén. Gábor már aludt. A telefon le volt zárva, de mielőtt elsötétült volna, a nő még el tudta olvasni az üzenetet: „Jó éjt, szerelmem.” A feladó neve: Zoltán. A képernyő kialudt, majd újra felvillant, és Katalin tekintete önkéntelenül továbbsiklott a sorokon.
„Miért nem kívánsz jó éjszakát annak, akit szeretsz? Hiányzol.”
„Drágám, válaszolj. Várok rád.”
„Mikor jössz már?”
„Veled akarok pihenni, együtt.”
Katalin gyomra összeszorult, mégis higgadt maradt. „Érdekelne, vajon mikor áll elő magától az igazsággal” – gondolta. – „Rendben, kivárom. Addig felkészülök lelkileg.”
Mire hazaértek, már kész terve volt. Egyszerű, világos, egyetlen pontból álló elhatározás. Gábor az édesapja vállalatánál dolgozott, aki nemrég hunyt el. A cég irányítását most Katalin vette át, bár még nem látott át minden részletet teljesen.
Alig pakoltak ki, Gábor máris közölte, hogy találkozik a barátaival. Katalin pontosan tudta, ez aligha egy ártatlan összejövetel – sokkal inkább randevú a szeretőjével.
A nő habozás nélkül a telefonjáért nyúlt, és azonnal tárcsázta a cég irodájának számát.
A vonal túlsó végén Erzsébet jelentkezett, aki a vállalat indulása óta ott dolgozott, és szinte minden folyamatot kívülről fújt. Katalin édesapja mindig nagy becsben tartotta a munkáját, és a nő iránti tisztelet kölcsönös volt: Erzsébet nemcsak főnökét, hanem annak lányát is a szívébe zárta.
– Erzsébet, jó napot kívánok. Rendben mennek a dolgok? Örülök. Arra kérem, készítse elő a férjem felmondásához szükséges iratokat. Igen, jól hallotta. Mától hatályos. Nem, nincs félreértés. Indoklásként írják azt, hogy nem felel meg az elvárásoknak – maga tudja a legpontosabban, hogyan kell ezt hivatalosan megfogalmazni. Nem közös megegyezés lesz, és nem az ő kezdeményezése. Ez az én döntésem. Természetesen, ha kell, mindent elmagyarázok. Hogy ideje volt? Talán valóban. Holnap találkozunk.
Amikor letette a telefont, halkan csak ennyit mondott: – Ennyi volt. – Azzal a konyha felé indult, hogy lefőzzön egy kávét.
Nem érzett keserűséget. Gábor hűtlensége nem most történt először. Egyszer már megbocsátott neki, főként az apja kérésére, aki nagyra tartotta Gábor szakmai tudását. De úgy tűnt, a férfi túl messzire ment, és összekeverte a magánéletét a következmények nélküli játékkal.
Katalin megállt az apja fekete szalaggal átkötött portréja előtt. – Bocsáss meg, apa, de mostantól én döntök – suttogta.
Most már minden az ő kezében volt: a belvárosi lakás, a vidéki ház, az apjától örökölt ingatlanok és az egész vállalkozás irányítása.
A fia külön élt, saját családja és működő vállalkozása volt. A felesége, Nóra, mindenben támogatta. Annak idején a nagyapa komoly segítséget adott nekik az induláshoz.
Katalin elővette a telefonját, és felhívta a menyét. – Nóra, hogy vagytok? Hogy vannak az én férfiaim, a nagy és a kicsi? Remek. Akkor ma este várlak benneteket. Jó lenne együtt vacsorázni. Estefelé találkozunk. – A hangja nyugodt volt, de érezhetően határozott.
Miután letette a telefont, Katalin kipakolta az ajándékokat. Az unokája egy hatalmas tengeri kagylót kért – azt szándékosan a legfeltűnőbb helyre tette az asztalon. A többieknek egyszerű, nyaralásról hozott apróságok jutottak.
Estére megérkezett Gábor Nórával és a kisfiukkal.
– Apa nincs itthon? – nézett körül a fia.
– A barátaival van – felelte Katalin higgadtan. – Legalábbis ezt mondta.
– És ezt el is hiszed?
– Nem.
– Furcsa, hogy ilyen nyugodtan beszélsz erről… Tudsz valamit?
– Mindent tudok. És hamarosan ő is rájön, hogy tisztában vagyok vele.
– Nagyapa már nincs köztünk… Nem lesz, aki rábeszéljen, hogy megbocsáss neki. Ki fogod tenni az állásából is?
– Már megtettem.
– Azért kemény vagy, anya…
– Te pedig vigyázz Nórára. Ritka az ilyen társ.
– Nálunk rendben van minden. Együtt kezdtük az egészet, persze nagyapa segítségével, de a munkát mi tettük bele.
Nem sokkal később a fia családostul hazament. Gábor nem várta meg az apját – régóta tudott Zoltán félrelépéseiről, és nem helyeselte őket.
Zoltán csaknem éjfélkor ért haza, szó nélkül lefeküdt. Reggel Katalin már nem várta meg, egyenesen az irodába indult.
– Katalin – fogadta Erzsébet az ajtóban –, mindent előkészítettem. És volna még valami… Szerintem meg kellene válnunk Júliától, az új menedzsertől. Nem vált be.
– Júliától?
– Igen. Nemrég vettük fel. Szinte az első naptól kezdve kacérkodott Zoltánnal. Talán már korábban is ismerték egymást. A munkája viszont gyenge.
– A vezetékneve?
– Vasziljenko.
– Értem… Akkor nincs miről beszélni.
– Intézkedtem – mondta Erzsébet nyugodtan. – A férjével együtt. Júlia még nem tud róla, ma szabadnapos.
Katalin lassan bólintott. A játszma elkezdődött, és most már ő irányította a következő lépéseket.
Erzsébet felé hajolt, és halkan, már-már meghatottan suttogta:
– Nem is tudja, mennyire hálás vagyok magának…
Alig telt el egy óra, amikor kivágódott az iroda ajtaja, és Gábor feldúltan rontott be.
– Mi folyik itt tulajdonképpen?!
Katalin nyugodtan nézett rá az asztal mögül.
– Az elbocsátásokra gondolsz? Tényleg nem érted az okát?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Csak nem akarod érteni – felelte hűvösen. – Mostantól én döntök itt. Apám többé nem fog mögéd állni.
– Próbálj csak még egy ilyen szakembert találni, mint én! – csattant fel a férfi.
– Senki sem pótolhatatlan.
– Ez bosszú a múlt miatt? Azt mondtad, megbocsátottál!
– Nem a múltért teszem – rázta meg a fejét Katalin. – Hanem azért, ami most történik. Akkor apám kedvéért hallgattam. De ő már nincs. Te viszont semmit sem változtál. Vidd magaddal Zoltánt is, és ezzel lezárhatjuk.
– Miféle Zoltánt? Miről beszélsz?
– Ne játszd az ártatlant. Mindennel tisztában vagyok. És még valami: pakolj össze. Nem akarom, hogy továbbra is a házamban lakj.
– Ez az én otthonom is!
– Gondold át még egyszer. Minden apám tulajdona volt, most pedig az enyém. Évekig kényelmesen éltél benne, ideje saját lábra állnod. Válni fogunk.
– És hová menjek?
– Van egy lakásod. Az, amit a szüleidnek vettél, de a te neveden van. Tudok róla. Költözz oda. A vagyonmegosztásnál sem tartok rá igényt, pedig megtehetném. De nincs is igazán mit szétosztani. Ezt te is pontosan tudod – szakember lévén.
Gábor felfogta, hogy nincs esélye. Sem vitának, sem pereskedésnek nem lenne értelme.
Elment. Nem maradt más választása. Most munkát keres.
Júlia – vagyis Júlia Vasziljenko – pedig rövid idő alatt köddé vált az életéből. Könnyű, gondtalan jövőt remélt, ám a számításai csúfosan meghiúsultak.