Eszter elégedetten hátradőlt a székében, és összekulcsolta maga előtt a kezét.
— A többi? Az szépen átvándorolt a jövőbeli otthonunk alapjába — jelentette ki derűsen. — Mostantól spórolunk. A lelki értékek fontosabbak a fényűzésnél, nem igaz? De nem ezért hívtalak benneteket.
Egy mappából előhúzott egy papírt, majd Katalin elé csúsztatta az asztalon.
— Katalin, végiggondoltam valamit. Úgy tervezitek, hogy Lillával összeköltöztök, ő majd gondoskodik rólad, a másik lakást pedig kiadjátok. De miért bíznátok idegenekre? Ki tudja, kik költöznek be? Leáztatják a falat, tönkreteszik a bútorokat, kétes alakokat hurcolnak fel…
— Hova akarsz kilyukadni? — szűkítette össze a szemét az anyós.
— Van egy tökéletes bérlőtök. Márkot és Benedeket.
A levegő mintha megdermedt volna. Gábor félrenyelt, köhögve tette le a poharát.
— Ezt hogy érted? A gyerekeket? — kérdezte Lilla értetlenül.
— Pontosan. Mi beköltözünk az egyszobás lakásotokba. Rendesen, szerződéssel, piaci áron fizetünk bérleti díjat. Viszont — emelte fel a mutatóujját — ha mi innentől fizetünk nektek, akkor megszűnik minden eddigi „családi segítség”. Nem lesz bevásárlás, nem lesz bútorszerelés, nem lesz zsák krumpli ajándékba. Cserébe biztos havi bevételetek lesz.
— De mi magasabb összegért akartuk kiadni… — hebegte Lilla.
— Ugyan már. A lakásban még az olimpia idejéből maradt a csempe — vágott vissza Eszter szárazon. — Ennél többet senki nem adna érte. De ez még nem minden. Lilla, neked is hoztam valamit.
Átnyújtott egy másik lapot.
— Ez meg micsoda? — húzta el a száját Lilla, mintha valami kellemetlen szagot érezne.
— Megbízási szerződés. Gyerekfelügyeletre. Ha már úgyis otthon tervezel „önfejlesztéssel” foglalkozni, akkor délutánonként hazahozhatnád az unokaöcséidet az iskolából és az óvodából, adnál nekik ebédet, és ránéznél a leckéjükre. Fizetnénk érte. Abból a pénzből, amit — hogy is mondjam — nem költünk el benzinre és a te apró kívánságaidra.
— Én? Dadusnak? — pattant fel Lilla. — Anya, hallod ezt? Cselédet akar csinálni belőlem!
— Nem cselédet, hanem dolgozó embert — felelte Eszter higgadtan. — Két lehetőség van: vagy megegyezünk, vagy holnaptól nem jövünk ide. Ha elromlik a csap, ha kifogy a villanykörte vagy a vécépapír, hívjátok a segélyhívót. Vagy az Európai Uniót. Ahogy tetszik.
Katalin arca bíborvörös lett.
— Nem diktálhatsz feltételeket! Gábor, szólj rá!
Gábor ide-oda nézett: az anyjára, a feleségére, majd a szomszéd szobából kiszűrődő zajra, ahol a fiúk megint összekaptak valamin. A tekintetében most először jelent meg valami határozott felismerés.
— Tudod, anya… — mondta lassan. — Eszternek igaza van. Ha lakásügyben idegenek vagyunk egymásnak, akkor az én fizetésemmel kapcsolatban miért lennénk hirtelen család?
Katalin levegő után kapott. Nyilván nem számított arra, hogy a mindig engedelmes fia egyszer csak ellentmond. Már nyitotta a száját, hogy előadja a jól ismert szónoklatot a gyermeki kötelességről, de Eszter megelőzte.
— És még valami, Katalin. Ha nemet mondtok, holnap meghirdetem eladásra az édesanyám lakásrészét — amelyről eddig nemigen beszéltem —, és hitelből veszünk saját ingatlant. Abban az esetben viszont se ünnepeken, se hétköznap nem találkozunk. Az unokákat is legfeljebb fényképen látjátok majd. Marad nektek Lilla társasága. Éjjel-nappal. Beláthatatlan ideig.
Lilla és az anyja összenéztek. A gondolat, hogy Gábor pénze és kétkezi ügyessége nélkül maradjanak, sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint az, hogy Lillának naponta pár órát a gyerekekkel kelljen töltenie.
Hosszú, feszült csend után Katalin megszólalt:
— Rendben. Tegyük fel, hogy belemegyünk. De a bérleti díj ötezer forinttal magasabb lesz.
— Inkább ötezerrel kevesebb — felelte azonnal Eszter. — A fürdőszobában csöpög a csap, azt Gábor fogja megjavítani. Beszámítjuk a munkadíjat.
Az este végül komor hallgatásba fulladt, ám a szóbeli megállapodás megszületett. Amikor a rokonok elmentek, Gábor az ajtófélfának támaszkodott.
— Eszter, te félelmetes vagy — sóhajtotta, de a szemében csodálat csillant. — Szerinted Lilla kibír egy hetet a fiúkkal?
Eszter belekortyolt a kihűlt teába, és halvány mosoly játszott az ajkán.
— Egy hetet? Két napot sem fog.
Gábor még nem sejtette, hogy a felesége időközben már beszélt egy ingatlanközvetítővel az ominózus egyszobás lakás értékesítéséről, és egy apró, ám annál jövedelmezőbb jogi részletre is felhívta Katalin figyelmét — olyasmire, ami végül mindent az ő javukra billenthet.