— szóval rögzítsük a helyzetet — csapta ki Eszter a konyharuhát a levegőbe úgy, mintha valakit készülne elnáspángolni vele. — Lilla nem dolgozik. Maga, mama, felmond, mert „élvezni szeretné az életet”. Együtt laknak a háromszobásban, kiadják a garzont, abból finanszírozzák Lilla gluténmentes puffasztott kenyerét. Mi pedig Gáborral továbbra is fizetjük a fizetésének felét egy vadidegen tulajnak ezért a penészszagú albérletért, ahol a fürdőszobában saját ökoszisztéma fejlődött ki?
— Család vagyunk, Eszter! — tárta szét karját drámai hevülettel Katalin. — Nem négyzetméterekben kell gondolkodni, hanem lélekben! És mondd csak, ha nem a mi drága Gáborunk, akkor ki hozna nekünk bevásárlást? Ki szerelné meg a csapot? Lillának már attól migrénje lesz, ha meglát egy villáskulcsot.
— A fémtől fáj a feje, a nyugdíjtól meg megjön az étvágya — dünnyögte Eszter alig hallhatóan.
A jelenbe visszazökkenve a férjére nézett. Gábor bűntudatos képpel kanalazta a hajdinát. Alapvetően rendes ember volt, abból a fajtából, aki akkor is átkísér egy nénit a zebrán, ha az tiltakozik, hogy ő bizony nem is oda tart. Csakhogy amint az anyja felbukkant, Gábor gerince mintha azonnal zselévé változott volna.
— Figyelj — ült le vele szemben Eszter. — Felfogod, hogy a húgod eldöntötte: soha többet nem dolgozik? És anyád ezt támogatja, a mi pénzünkből. A „bevásárlás” pénzbe kerül. A „csapszerelés” meg szakembert igényel, akit természetesen mi fizetünk ki, mert náluk „csak kenyérre futja”.
— Ugyan már, ne kezd megint… — sóhajtott Gábor. — Anya azt mondta, Lilla majd gondoskodik róla öregkorában.
— Gondoskodik? — Eszter felvonta a szemöldökét. — Lilla még egy rántottát sem tud elkészíteni anélkül, hogy tűzoltókat ne kelljen hívni. Úgy fog ápolni, mint én a kaktuszt: ha eszembe jut, havonta egyszer meglocsolom, ha addig ki nem szárad.
Ebben a pillanatban berontott a konyhába Benedek, a nyomában Márk. A kisebbik diadalittasan lengette a bátyja tornacipőjét, amely láthatóan valamilyen komoly testvérháború hadizsákmánya lett.
— Anya! Be akarta dobni a vécébe a cipőmet! — üvöltötte Márk.
— Nem bedobni! Csak meg akartam nézni, lebeg-e! — védekezett Benedek.
Eszter lehunyta a szemét, és tízig számolt. A régi filmek hősnői ilyenkor kecsesen zsebkendőbe zokognak. Ő legszívesebben kiállt volna az erkélyre, és akkorát ordít, hogy a szomszéd kerületben is felriadjanak a kutyák.
— Ti két úszómesterpalánta, irány a szoba! — vezényelte ki őket. — Gábor, holnap szombat. Hívott az anyád?
— Igen — húzta össze magát a férfi. — Azt szeretné, ha átmennénk. Lilla szekrénye nyikorog, nem tud aludni tőle. Meg ki kellene menni a piacra, Katalin fel akar tankolni krumpliból és hagymából télire.
— Piac. Burgonya. A mi autónkkal, a mi benzinünkkel, és gondolom a te bankkártyáddal a pénztárnál?
Gábor hallgatása beszédesebb volt bármilyen válasznál. A családban kialakult egy szép hagyomány: Katalin listája hosszabb volt, mint egy középkori pergamentekercs, Gábor mindent megvett, majd amikor szóba került a végösszeg, anyja szelíden legyintett: „Jaj, fiam, másik táskában maradt a pénztárcám, legközelebb rendezzük.” A „legközelebb” rendszerint sosem érkezett el.
Aznap este Eszter sokáig feküdt ébren. A fal túloldalán Gábor egyenletesen horkolt, a gyerekszobából békés szuszogás szűrődött át. Eszébe jutott a legutóbbi családi ebéd, ahol Lilla hosszasan fejtegette, hogy a munka a lélek rabszolgasága, és egy nő igazi hivatása a szépség szemlélése. A nagy eszmefuttatás közben két pofára falta a bolti pelmenyit — amit Eszter keresett meg napi nyolc óra irodai robot után.
„Szóval Gábor a jobbágy, én meg Emese újkori kiadása, ők pedig nemesi rangban lebegnek” — futott át rajta keserűen. — „Az egyik lakást ad bérbe, a másik a kanapén meditál. A végén meg a mi fiaink fizetik majd a hiteleket, mert az apjuk túl jószívű, a nagymamájuk pedig kiváló stratéga.”
Szombat reggel Eszter elsőként kelt fel. Nem állt neki palacsintát sütni, ahogy máskor szokott. Helyette főzött egy ízetlen zabkását, majd egy cetlit ragasztott a hűtőre.
Amikor Gábor kócosan, félálomban kitántorgott a konyhába, meglepetten torpant meg. A felesége már teljes harci díszben állt előtte: gondosan sminkelve, elegáns kosztümben, és olyan titokzatos, sejtelmes mosollyal az arcán, amely akár a Mona Lisáé is lehetett volna.