– Anyukád kijelentette, hogy mindkét lakást Lillára íratja – szólalt meg Eszter anélkül, hogy Gáborra nézett volna. Egész nap gyűjtötte a bátorságát ehhez a beszélgetéshez, de mindig talált valami ürügyet a halogatásra.
– Igen, mondta – bólintott Gábor csendesen. – Tudok róla.
Eszter hagyta, hogy pár másodpercig feszült csend telepedjen közéjük.
– Ha mindkét ingatlan a húgodé lesz, akkor mi sem támogatjuk tovább anyádat anyagilag – jelentette ki határozottan, miközben a mosogató mélyéről kihalászta az összeragadt tésztát, amely úgy nyúlt, mint egy soha véget nem érő sor a rendelőintézetben. – És ne nézz így rám. A szememben most nem dráma tükröződik, hanem számológép. És az bizony hatalmas nullát mutat ott, ahol a mi hasznunknak kellene lennie. Folyton pénzeljük őt, és mit kapunk cserébe?
Gábor, aki természeténél fogva békés volt, akár egy téli álmot alvó medve, csak hümmögött. Az ablaknál állt, és a tapéta felpöndörödő sarkát piszkálta. A bérelt kétszobás lakás a külvárosban mintha külön életet élt volna: nyáron felhólyagosodtak a falak a párától, télen a huzat susogtatta a tapétát, mintha azt találgatná, mikor jutnak végre saját otthonhoz.
– Eszterkém, mégiscsak az édesanyámról van szó – motyogta Gábor, továbbra sem fordulva meg. – Magas a vérnyomása. És Lilla… hát ismered. Érzékeny alkat, művészlélek. Kell neki tér az önmegvalósításhoz.
– A húgod önmegvalósítása többnyire fekvő helyzetben zajlik a kanapén, chipses zacskó kíséretében – csapta le Eszter a hajdinával teli tányért az asztalra. – Harmincöt évesen az anyja nyakán él, és láthatóan hosszú távra tervez. Olyan hosszúra, hogy az már két nyugdíjkorhatárt is érint.
A családi felállás klasszikus volt: Eszter vitte előre a dolgokat, Gábor inkább fékezett, a két fiú, Márk és Benedek pedig gondoskodott róla, hogy az erőforrások gyorsan fogyjanak, a hangerő pedig sose csökkenjen. A tízéves Márk már mesteri szintre fejlesztette a „nem hallom” technikát, amikor szülői kérés hangzott el, míg a hétéves Benedek számára a lakás minden tárgya vagy kardként, vagy harapnivalóként funkcionált.
A konfliktus gyökere Katalin, az anyós volt, aki két komoly értékkel bíró lakás felett rendelkezett. Az egyik egy tágas, régi építésű otthon magas mennyezettel, a másik egy kisebb, egyszobás lakás, amelyet néhai férjétől örökölt. Eszter, aki mindig precízen átnézte a blokkokat a boltban, abban reménykedett, hogy az örökség igazságosan oszlik majd meg. Valami olyasmire számított, mint a filmekben: fele-fele arány.
Katalin azonban más forgatókönyvet dédelgetett, amely furfangban vetekedett bármely történelmi udvari intrikával.
– Eszterkém, értsd meg – magyarázta egy héttel korábban, miközben méltóságteljesen kavargatta a teáját abban a porceláncsészében, amit Eszter ajándékozott neki a születésnapjára. – Gábor férfi. Erős, dolgos. Majd épít házat, fát ültet, és ha kell, ötven évig fizeti a hitelt. De Lilla… ő olyan, mint egy kényes növény. Támaszra van szüksége.
„Két lakás már nem támasz, hanem komplett erdő” – futott át Eszter agyán, de hangosan csak annyit kérdezett:
– Katalin, nekünk két fiunk van. Márknak és Benedeknek hamarosan külön szobára lesz szüksége, nem emeletes ágyra, ahol egymás fején alszanak.
– A gyerek áldás – zárta rövidre az anyós. – Lilla velem marad a nagy lakásban. Gondoskodunk egymásról. A kisebbik lakást pedig kiadjuk. Lillának valamiből élnie kell. Irodában nem dolgozhat, ott rossz a légkör. Meg huzatos a klíma.
Lilla ebben a pillanatban is egyetértően bólogatott, a telefonjáról fel sem pillantva. Három éve tartott az „önkeresése”. Ha a keresés hosszából indulunk ki, valószínűleg valahol egy tengerparti szigeten kutatta önmagát, de rendre csak az anyja konyhájában találta meg. Eszter háromszor próbált neki munkát szerezni: először egy szépségszalon recepcióján, ahonnan két óra után távozott, mert a vendégek túl hangosan lélegeztek; aztán egy irattárba, ahol a por veszélyeztette érzékeny hörgőit; végül egy csomagátvételi pontra, ahol egész nap talpon kellett volna maradni, és Lilla szerint az ő lábait nem efféle megpróbáltatásokra teremtették.