Aznap metsző hideg telepedett a városra. Nem csupán az arcomat csípte, hanem áthatolt a csontjaimig, bebújt a kabátom alá is, amely már régen nem adott valódi meleget. Nóra, aki a szomszéd standnál árult, pár percre eltűnt a raktárhelyiségben a rakodófiúk közé melegedni. Én maradtam. Azért nem mozdultam, mert rettegtem: ha épp akkor lépek el, amikor végre jönne egy vevő, elszalasztom az egyetlen esélyt. Csakhogy senki sem jött.
A piac zsibongott az év végi készülődés lázában. Az emberek szatyrokat cipeltek, tele mandarinnal, fenyőágakkal, ajándékcsomagokkal. Lökdösődtek, vitatkoztak, nevettek. Én pedig ott álltam a pult mögött, amelyet kötött holmik borítottak. Sapkák, kesztyűk, sálak – mindaz, amit egy idős kézimunkázóval együtt készítettünk az ősz folyamán. Az ujjaim annyira átfagytak, hogy alig éreztem őket; csak a fonalat morzsolgattam, hátha ettől újra élet költözik beléjük.
Már-már beletörődtem, hogy ma egyetlen darab sem talál gazdára. Máskor ilyenkor, ünnepek előtt, jól ment az üzlet, most viszont mintha minden összeesküdött volna ellenem. Talán a kegyetlen hideg riasztotta el a vásárlókat, talán a helyünk volt szerencsétlen.
Ekkor meghallottam azt a nevetést.
Először nem is értettem, miért hasított belém úgy, mint egy penge. A piacon mindig nevet valaki. Mégis volt benne valami ismerős, valami, amitől önkéntelenül felemeltem a fejem. És megdermedtem.
Körülbelül tíz méterre tőlem állt. András. A volt férjem.
A hosszú, elegáns kabátját viselte, azt, amelyet annak idején együtt választottunk ki, és a hanyagul a vállára vetett sálját. Úgy festett, mintha egy sikeres üzletemberekről szóló magazin címlapjáról lépett volna elő. És egyenesen engem nézett.
Nézett – és nevetett. Szavak nélkül is pontosan tudtam, kinek szól az a kacaj. Ezer közül is felismertem volna. Így derült, amikor valamelyik alkalmazottja ostoba jelentést tett elé. Így reagált, amikor vitába szálltam vele, és ő úgy gondolta, egy nő nem érthet jobban a pénzügyekhez, mint ő.
Mellette egy fiatal nő állt. Hibátlan smink, amelyet a fagy sem kezdett ki, hosszú, dús bunda a vállán – szemmel láthatóan drága darab. Azt sem tudnám megmondani, milyen prém. Nekem sosem volt bundám. Még házasságunk idején is azt hajtogatta András, hogy bőven elég nekem egy sportos kabát.
Mondott valamit a lánynak, majd alig észrevehetően felém biccentett. A nő – Réka, ahogy később kiderült – kíváncsian végigmért, olyan tekintettel, ahogyan az ember egy kóbor macskára pillant: egy pillanatnyi sajnálat, de eszébe sem jut közelebb menni. Aztán ő is felnevetett, finoman, a muffjába rejtve a száját.
El akartam fordulni. Esküszöm, minden erőmmel azon voltam, hogy úgy tegyek, mintha nem venném észre őket, mintha csupán egy árus lennék a sok közül, és az ő világuknak semmi köze az enyémhez. De a szemem odaragadt hozzájuk, mintha csapdába esett volna.
Egyenesen a standom felé indultak.
– Nahát, Anna! – harsant fel András hangja, túlkiabálva a piaci morajt. – Micsoda véletlen! Látom, új területeken próbálod ki magad?
Két lépésre állt meg, és úgy szemlélte a sapkáimat, mintha hulladékot látna. Réka kissé hátrébb húzódott, láthatóan idegenkedve a környezettől.
Nem szóltam. Csak álltam, és néztem rá. Nem az öröm némított el – inkább valami jeges zsibbadtság, amely erősebb volt a hidegnél is.
– Mi az, elfagyott a nyelved? – mosolygott azzal a régi, egykor szívet olvasztó mosollyal, amely most inkább jéggé dermesztett. – Nézd csak, milyen fordulatos az élet! A kifutóról egyenesen a piacra.
Közelebb vonta magához Rékát, mintha óvná őt a hely „piszkától”.
– Képzeld, Réka – folytatta fennhangon –, ő a volt feleségem. Amikor elváltunk, nagy szónoklatokat tartott arról, hogy majd önmegvalósít, nélkülem is boldogul, meghódítja a világot. Hát, úgy látom, itt hódít.
Réka zavartan rám pillantott. Talán sajnálat csillant a szemében, talán csak kényelmetlenül érezte magát. Nem szólt semmit.
– András, menjünk – suttogta. – Fázom.
– Mindjárt, drágám – legyintett. – Hadd nézzem meg, mivel kereskedik az én egykori királynőm.
Leemelt egy angórasapkát – a legdrágábbat, amelybe különösen sok munkát és reményt fektettem. Forgatta, gyűrögette.
– Ezt te készítetted? – kérdezte tettetett ámulattal. – Milyen ügyes. El is felejtettem, mennyi mindenhez értesz. Főzés, takarítás, kötés… Csak pénzt keresni nem tanultál meg.
A sapkát hanyagul visszadobta.
– Mennyibe kerül?
– Ezerkétszáz forint – feleltem rekedten.
– Tessék? – nevetett fel. – Ezerkétszáz ezért? Réka, hallod ezt? Teljesen elszállt.
– Tényleg menjünk – húzta a kabátját Réka. – Átfagytam.
– Várj csak – intette le. – Kíváncsi vagyok. Anna, komolyan gondolod, hogy ezért bárki fizet ennyit? Ennyiért az emberek húst vesznek, nem sapkát.
Hallgattam. Mit mondhattam volna? Hogy nem csupán kötök, hanem tervezek is? Hogy valaha kiállításaim voltak, mielőtt ő „gyerekes hóbortnak” nevezte az egészet, és rávett, hogy maradjak otthon? Az már egy másik élet volt. Most csupán egy átfagyott nő voltam a pult mögött.
– Jól van – sóhajtott színpadias együttérzéssel. – Segítek rajtad.
A kabátja belső zsebéből előhúzta a pénztárcáját. Komótosan számolt ki néhány bankjegyet, majd a sapkák tetejére dobta őket.
Ötszáz forint. Két gyűrött papírpénz.
– Tessék – mondta hangosan, hogy a körülöttünk elhaladók is hallják. – Kenyérre elég lesz. Tekintsd adománynak.
Ragyogó mosollyal fordult el.
– Gyere, Réka. Itt terjeng a nyomor szaga. Nem való ez neked.
Elindultak. A tekintetem követte őket: András széles vállát a drága kabátban, Réka hosszú haját a bunda gallérján. Láttam, ahogy átkarolja a derekát, mintha óvná a tömegtől.
A fülem zúgott, a mellkasomban perzselt a fájdalom.
Lenéztem a pultra. Az összegyűrt ötszáz forint ott hevert az angórasapkán – azon a darabon, amelyet álmatlan estéken készítettem.
A kezem remegett. Nem a hidegtől.
A könnyeim csípték a szemem, de összeszorítottam a fogam. Itt nem sírhatok. Nem előttük. Nem senki előtt.
Egy asszony ment el mellettem kisgyerekkel, furcsán nézett rám, majd sietősebbre fogta a lépteit. Talán ijesztő lehetett az arcom.
Ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim a tenyerembe vájtak.
Ekkor a raktár ajtaja hangosan becsapódott mögöttem.
A zaj kizökkent a dermedtségből. Pislogva töröltem ki a könnyeimet, és ismét arra néztem, amerre eltűntek. A sértettség helyét lassan más vette át: düh. Nehéz, tompa harag – elsősorban magam iránt.
Miért maradtam néma? Miért tűrtem, hogy így beszéljen velem? Miért hagytam, hogy alamizsnát dobjon a munkámra?
A válasz fájdalmasan egyszerű volt. Mert részben igaza volt. Ott álltam a fagyban, kézzel kötött sapkákat árulva. Ő pedig elegáns kabátban, egy fiatal nő oldalán. Pontosan azt a képet festette le, amit akart: a sikeres férfi és a kudarcot vallott feleség történetét.
Leültem a billegő székre, amelyet Nóra hozott ki korábban, és lehunytam a szemem. Az emlékeim azonnal visszarántottak a múltba, abba az időbe, amikor nem egyszerű árus voltam, hanem egy sikeres üzletember felesége.
Huszonhárom éves voltam, amikor megismertem Andrást. Frissen végeztem a művészeti főiskolán, saját műhelyről álmodoztam, ahol nem csupán kötök, hanem tervezek, alkotok. Portfólióval jártam megrendelők után. Ő akkoriban indította a vállalkozását, de már stabil lábakon állt. Egy közös ismerős buliján találkoztunk. Idősebb volt, magabiztos, lehengerlő. Virág, vacsorák, nagy ígéretek – mindent megadott.
Fél év múlva megkérte a kezem. A lagzi fényűző volt. Boldognak hittem magam.
Az első két év békésen telt. Próbáltam folytatni a tervezést, de András egyre gyakrabban mondta: „Miért dolgoznál? Én eltartalak. Egy üzletember felesége ne üljön fonalak fölött.” Eleinte tiltakoztam, később feladtam. A háztartás, a vendéglátások, az ő társasági köre kitöltötte a napjaimat. A rajzaim a fiók mélyére kerültek.
Aztán megszületett a lányunk, Dóra.
Az órára pillantottam. Fél négy. Dóra anyukámnál van, vár rám. Hamarosan indulnom kell majd érte. Sóhajtva merültem vissza az emlékekbe.
A születése után teljesen otthon maradtam. András szerint így helyes: a gyereknek az anyjára van szüksége. Ő keres eleget, nekem nem kell a pénzzel törődnöm. Én valóban nem törődtem. Ő viszont a vállalkozását építette – és úgy építette, hogy én végül kimaradtam mindenből.
Dóra négyéves volt, amikor egy este András közölte: beadta a válókeresetet. Higgadtan ült a konyhában, és közhelyeket sorolt: eltávolodtunk, más irányba tartunk.
Egy hét múlva azonban nemcsak a bírósági papírok érkeztek meg, hanem banki értesítések is.
Kiderült, hogy az előző két évben jelentős hiteleket vett fel a cége fejlesztésére. Úgy, hogy én voltam a kezes. Sőt, néhány kölcsönt az én nevemre jegyeztek be – az aláírásommal.
Soha nem írtam alá semmit.
A fiókban találtam másolatokat. A szignó megtévesztően hasonlított az enyémre, de nem az én kézírásom volt. András hét év alatt alaposan kiismerte a betűimet.
Berontottam az irodájába.
– Mit műveltél? – kiáltottam. – Ezek a hitelek az én nevemen vannak!
Nyugodtan ült az íróasztala mögött.
– Ez üzlet – mondta hűvösen. – Nem értesz hozzá. Majd rendezem.
– Nem én írtam alá! – vágtam elé a papírokat.
Rám nézett, és csak ennyit felelt:
– Bizonyítsd be.
Akkor értettem meg, hogy hét éven át vakon bíztam benne. Feleség voltam, anya – és közben eszközzé váltam a kezében, egy sakkfigura a pénzügyi játszmáiban.