Mária tekintete végigsiklott a pulton sorakozó darabokon, aztán rajtam állapodott meg.
– Addig pedig… – mondta elgondolkodva.
Egy pillanatra elhallgatott, majd újra a sapkák felé fordult.
– Addig vásárolok magától néhány dolgot. Ajándéknak szánom a kolléganőimnek. Mennyi portéka van most összesen?
Tanácstalanul néztem körbe. Körülbelül tizenöt sapka feküdt előttem, néhány pár kesztyű, meg öt vastag, fonott mintás sál.
– Nem számoltam össze pontosan – vallottam be.
– Akkor vigyük az összes sapkát – jelentette ki határozottan, és leemelt a válláról egy méretes táskát. – Meg ezeket a fonott sálakat is. Csomagolja be, kérem. A pénz nálam van.
Olyan érzésem támadt, mintha nem is velem történne mindez. Előhúztam egy nagy nejlont, és elkezdtem belepakolni a holmikat. A kezem remegett. Az egész napi, sőt, inkább többheti bevétel egyetlen este alatt? Ilyen nincs.
– Mennyivel tartozom? – kérdeztem, amikor végeztem.
– Számolja ki maga – felelte halvány mosollyal. – Kíváncsi vagyok, pontosan dolgozik-e.
Összeadtam fejben, majd újraszámoltam hangosan. Tizenöt sapka, átlag ezer forint, kettő drágább, ezerkétszáz, a sálak nyolcszázba kerültek darabonként. Az összeg húszezer fölé kúszott.
– Huszonegyezer-négyszáz forint – mondtam végül, miután még egyszer átnéztem.
Mária elővette a pénztárcáját, gondosan leszámolta a kért összeget, majd ráhelyezett még egy ezrest.
– Ez a becsületességéért jár – nyújtotta át a bankókat. – És azért, mert talpon maradt. Nem mindenki képes felállni egy olyan házasság után, mint amilyen az öné volt. Maga viszont megtette. Egyedül.
Ahogy elvettem a pénzt, hirtelen forró könnyek csordultak végig az arcomon. A hideg levegő csípte őket, de nem tudtam visszatartani. Gyorsan elfordultam.
– Ugyan, kérem – érintette meg a vállamat. – Ne sírjon. Rendbe jönnek a dolgok. Látom magán.
A kabátom ujjával töröltem meg az arcom.
– Ne haragudjon – mondtam rekedten. – Csak… ez most sok. Többet jelent, mint gondolná.
– Nagyon is jól tudom, mit jelent – sóhajtott. – Harminc éve én is hasonló helyzetben voltam. A férjem adósságokkal hagyott magamra, egy kisgyerekkel. Akkor még piac sem volt ilyen formában. A pályaudvar előtt árultam süteményt.
Hitetlenkedve néztem rá. A kifogástalan frizurájú, elegáns bundás asszonyra, aki magabiztos nyugalommal beszélt – ő valaha a vasútállomás előtt állt tálcával?
– Így volt – bólintott, mintha olvasna a gondolataimban. – Ezért ismerem fel az olyanokat, mint maga. Nem sajnálatból segítek, hanem mert értem. Jöjjön az ünnepek után. Ne okozzon csalódást.
Átvette a csomagot, megigazította a kabátját.
– Köszönöm a teát – mondtam ösztönösen, noha valójában ő kínált meg engem.
– Inkább a beszélgetést köszönöm – felelte. – És még valami, Anna. Az a férfi, aki az előbb pénzt dobált ide… vissza fog jönni.
Megdermedtem.
– Honnan tudja?
– Tapasztalatból. Az ilyen emberek mindig visszatérnek. Ha nem ma, akkor holnap. Amikor ráébrednek, hogy az, akit lent hagytak, már nincs ott, ahol hagyták. Készüljön fel rá.
Egy biccentéssel búcsúzott, és elindult a kijárat felé. Sokáig néztem az egyenes tartását, a határozott lépteit. Nem tudtam eldönteni, álmodom-e.
A zsebemben lapuló pénz szinte égette a tenyerem. Huszonkettőezer-négyszáz forint. Több, mint amit két hónap alatt kerestem.
Le kellett ülnöm egy sámlira, mert megremegtek a lábaim. A pult szinte kiürült: néhány kesztyű és pár nehezebben eladható darab maradt csak. Minden más Mária táskájában távozott.
Az járt a fejemben: ünnepek után iroda, tervezés, új modellek. Lehetséges ez?
Aztán belém hasított a gondolat: András vissza fog jönni. Miért? Mit akarhat még?
Az órámra pillantottam – fél öt múlt. Hamarosan zár a piac. Össze kell pakolnom, menni anyához, Dórához.
Ahogy a maradék árut dobozba tettem, az ujjaim valami puhába ütköztek. Előhúztam: az angóra sapka volt az. Az, amit András gyűrögetett, amit Mária is megnézett. Nem vitte el.
Forgattam a kezemben, és hirtelen megértettem. Szándékosan hagyta itt. Ezt nem adtam volna oda senkinek. Ez az enyém. Egy darab, amit megaláztak, mégis megmaradt.
Felvettem a fejemre, rá a másik sapkára. Azonnal melegség öntött el – nemcsak a gyapjúé, hanem valami belső nyugalomé is.
A sorok között már zsongott a tömeg, csattogtak a kocsik, pakoltak az árusok. Záráshoz készülődtek. Összekötöttem a dobozt, felegyenesedtem – és megláttam őket.
András Rékával állt néhány standdal arrébb. A nő egy árut vizsgálgatott, András viszont engem bámult. Nem az a gúny volt a szemében, amit korábban láttam, hanem valami más: ingerültséggel kevert döbbenet.
Biztosan látta, hogy Máriával beszélek. Hogy elviszi a sapkáimat. Hogy pénzt ad.
Összetalálkozott a tekintetünk. És akkor vettem észre: eltűnt belőlem a félelem. Nem maradt más, csak hűvös kíváncsiság. Mi lesz most?
Réka megrántotta András kabátujját, súgott neki valamit. Ő elfordult, és belevesztek a tömegbe.
Ott maradtam a pénzt szorongatva, az angóra sapkában, és arra gondoltam: köszönöm, András. Ha nem löksz a mélybe, talán sosem merek lépni. Nem állok ide a pulthoz. Nem találkozom Máriával.
Néha ahhoz, hogy felemelkedjünk, előbb padlót kell fogni.
Felvettem a dobozt, és elindultam a kijárat felé, ahol a busz vitt anyához, Dórához – ahhoz az élethez, amely valóban az enyém.
A következő négy nap szinte elsuhant. A pénzt anyám rejtekhelyén tartottuk, Dóra új kabátot kapott a régi, foltozhatatlan helyett, én pedig félve vártam, mikor csörren meg a telefonom azzal, hogy Mária meggondolta magát.
De nem hívott. Így hát dolgoztam tovább. Három nap volt hátra újévig, talán még lehetett keresni valamit. Nóra kölcsönadott néhány darabot, hogy ne álljon üresen a pult, én pedig éjszakánként új sapkákat kötöttem. A kezem szinte magától járt, a fejemben új minták születtek – merészebb, bonyolultabb fonások. Egy régi füzetbe jegyeztem le őket, amit anyánál találtam.
Az idő enyhült valamelyest, bár a szél csontig hatolt. A stand mögött állva azon töprengtem, lesz-e idén igazi karácsonyfánk. Dóra nagyot szeretett volna. Tavaly még a régi műfenyő került elő a kilencvenes évekből. Talán most…
A gondolataim újra András körül forogtak. A gyűrött ötszázas, a nevetése, és az a pillantás, amikor meglátott Máriával. Túl sok volt benne a harag ahhoz, hogy közöny legyen.
A piac a szokásos ünnepi lüktetésben élt: mandarinillat, sült tészta, karácsonyi dallamok. Azt hittem, már nem történik semmi különös.
Aztán meghallottam:
– Na, Anna, még nem ment csődbe a vállalkozás?
Felemeltem a fejem. András állt előttem. Egyedül. Nem volt vele Réka. Az arca feszült volt, a mosolya erőltetett.
Nem szóltam, csak vártam.
– Hallgatás? – vigyorgott ferde szájjal. – Bölcs dolog.
Végigmérte a portékát.
– Új áru? A régit elkapkodták? Hallottam, komoly vevőd akadt. Bundás hölgy, vastag pénztárcával.
Összeszorult bennem valami.
– Mi közöd hozzá? – kérdeztem higgadtan.
– Semmi. Csak furcsa, hogy a volt feleségem hirtelen nagyban üzletel. Nem meséltél rólam annak a nőnek? A hitelekről? Az aláírásokról?
Akkor értettem meg: fél. Attól, hogy beszéltem.
– Mitől tartasz, András? – kérdeztem csendesen.
Összerezzent.
– Én? Ugyan! Te senki vagy. Piaci árus. Én viszont tárgyalásokra járok. Nem hiányzik, hogy rossz hírét keltsd a nevemnek.
– Nem beszéltem rólad – feleltem. – Nem is akarok.
Felnevetett, de idegesen.
– Tudod, ki az a Mária? A „Meleg Otthon” hálózat tulajdonosa. Tárgyalni készülök velük. És ő nálad vásárol. Mit mondtál neki?
– Menj innen, András – mondtam nyugodtan. – Ne csinálj jelenetet.
– Ha egy szót is szólsz rólam, megbánod – csapott a pultra. – Vannak kapcsolataim. Hivatalossá teszem a tartásdíjat, még te fizetsz nekem. A lakást is felemlegetem.
– Nem hagytál rám semmit – álltam fel. – Adósságot igen.
Közelebb hajolt.
– Jobb, ha csendben maradsz, különben…
– Különben mi lesz?
Az oldalunkról érkezett a hang. Nyugodt, határozott.
Mindketten odafordultunk. Mária állt ott, elegánsan, ahogy mindig. András arca egy pillanat alatt átalakult, udvarias mosolyra.
– Mária asszony! Csak családi ügyeket beszélünk meg…
– Hallom – felelte hűvösen. – Elég hangosan.
Mellém lépett, és egy pohár teát nyomott a kezembe.
– Anna, ne állj a hidegben sokáig.
– Kliensek? – hebegte András.
– Igen, kliensek – fordult felé. – De téved. Anna nem eladó itt. Ő a hálózatunk egyik leendő tulajdonostársa. Most csak felmérjük az ünnepi kínálatot.
András arca elsápadt.
– Tulajdonostárs?
– Előszerződést kötöttünk – folytatta Mária tárgyilagosan. – Anna tervezi az új kollekciót. Részesedéssel. Javaslom, gondolja meg, hogyan beszél vele.
András rám meredt, szája tátva maradt, mintha nem találna szavakat. A tekintetében hitetlenség és düh kavargott, és látszott rajta, hogy most először nem tudja, hogyan mentse ki magát a helyzetből.