– De hát hogy… – préselte ki végül András, a szája úgy nyílt és csukódott, akár egy partra vetett halé. – Honnan lenne neki… hiszen még nemrég a piacon árult, fillérekért…
– Igen, ott árult – bólintott Mária higgadtan. – És nagyon helyesen tette. Aki képes dolgozni a kezével és az eszével, az talpra is tud állni. Ellentétben azokkal, akik másokat löknek maguk elé pajzsnak, és idegen iratokkal vesznek fel hiteleket.
András arca krétaszínűre vált. Nem egyszerűen elsápadt – teljesen kifehéredett.
– Fogalmam sincs, miről beszél – motyogta, de a hangja elcsuklott.
– Dehogynem – vágta rá Mária élesen. – Pontosan tudja. Én nem szoktam vakon üzletet kötni. Mielőtt bárkivel együttműködöm, utánanézek a múltjának. Az ön múltja pedig, András, igencsak beszédes. A kölcsönök, az aláírások… és ahogyan a tartozások elől menekült.
Kivett a táskájából egy összehajtott lapot, és a férfi felé nyújtotta.
– Tessék. Egy másolat. Ismerős?
András végigfutotta a sorokat. A bőre hamuszürkére vált.
– Ez… ez hogy került magához? – suttogta.
– Vannak kapcsolataim – mosolyodott el Mária, de a tekintete kemény maradt. – Most pedig jól figyeljen. Anna velem dolgozik. Ha megtudom, hogy akár egy rossz szóval is zaklatja, vagy csak megérinti engedély nélkül, ezek az iratok a megfelelő helyre kerülnek. És nem csak ez az egy. Van még néhány érdekes dokumentum a csomagban. Világos voltam?
András nem felelt. Hol a papírt bámulta, hol engem, végül Máriára nézett újra, mint aki nem talál kapaszkodót.
– Most pedig távozzon – mondta Mária hűvösen. – Nem szeretném még egyszer meglátni itt. És Anna közelében sem. Mehet.
A férfi még állt egy pillanatig, mintha mérlegelne valamit, aztán hirtelen megfordult, és szinte rohanni kezdett a tömegben. A hosszú kabátja lobogott utána a szélben.
Utána néztem, és alig hittem a szememnek. Az az ember, aki éveken át rendíthetetlennek, magabiztosnak tűnt, most menekült. Egy idős asszony elől, aki valaha maga is a piacon kezdte.
– Köszönöm – leheltem Máriának. – El sem tudja képzelni…
– Dehogynem – szakított félbe szelídebben. – Pontosan tudom. Én is átéltem hasonlót. Csak nekem akkor nem állt mögöttem senki. Magamnak kellett megvívnom a harcaimat.
Igazított a bundáján, majd végigmért.
– Ügyesen helytállt, Anna. Direkt nem szóltam közbe az elején. Látni akartam, hogyan kezeli. Nem tört meg. Ez fontos.
Éreztem, hogy ismét könny gyűlik a szemembe. Már megint. Mintha az elmúlt évek minden visszafojtott érzése most találná meg az utat kifelé.
– Menjünk be a raktárba – javasolta. – Iszunk egy teát, és beszélünk a tervekről. Odabent melegebb van.
Összeszedtem a sapkákat, dobozba tettem őket, és követtem. Az ajtóból még visszapillantottam.
András körülbelül ötven méterre állt, a tömeg szélén. Nem dühösen nézett. Nem fölényesen. Inkább elveszetten. Olyan volt, mint aki most értette meg, hogy nagyot bukott.
Elfordultam, és beléptem a raktárba.
Odabent jóleső meleg fogadott. Erős tea illata keveredett a fa ládák és a régi textíliák szagával. Volt benne valami otthonos. Mária leült egy kopott székre, én egy sámlira telepedtem vele szemben. Közénk egy ingatag kis szekrény került, arra tette le a bögréket.
– Igyon – tolta elém az egyiket. – Melegedjen át. Aztán figyeljen rám.
A forró porcelánt két kézzel fogtam körbe. A remegés már nem a hidegtől jött.
– Ne foglalkozzon vele – intett az ajtó felé. – Az ilyen emberek saját maguk alatt vágják a fát. Néha hatásosabban, mint bármilyen bíróság.
– Nem félek tőle – mondtam, és meglepődtem, mert igaz volt. – Régen rettegtem. Amikor a válás után rám szakadtak az adósságok, éjszakákon át nem aludtam. Csak azt kérdezgettem magamtól: hogy tehette? Miért? Most meg… mintha kiürült volna bennem valami.
– Ez azt jelenti, hogy elengedte – bólintott. – Kivette magából. Most már lehet előre nézni.
Kortyolt a teából, majd komolyabbra váltott a hangja.
– Nem csupán ezért jöttem ma. Van egy ajánlatom, amit tisztáznunk kell.
Ösztönösen kihúztam magam.
– Újév után, ahogy megbeszéltük, jöjjön be az irodába. Bemutatom a csapatnak, megnézi a műhelyt, átbeszéljük a kollekciót. De egy dolgot szeretnék világossá tenni.
A tekintete átható volt.
– Amit kínálok, az nem jótékonyság. Ez kemény munka lesz. Határidők, felelősség, éjszakába nyúló tervezés. Részesedést csak annak adok, aki megdolgozik érte. Nem szoktam tévedni az emberekben.
– Értem – feleltem halkan. – Készen állok.
– Tudom. Egy hete figyelem magát. Láttam, hogyan beszél a vevőkkel, hogyan bánik az áruval. Nem csak eladja – szereti is. Ez ritka. Ma mindenki azonnali sikert akar. Maga viszont tud várni és építkezni.
Előhúzott egy borítékot, és elém tette.
– Előleg. A jövőbeni munkára. Hogy nyugodtan ünnepelhessenek, vehessen fát a kislánynak, segítsen az édesanyjának. Ez nem kölcsön, hanem befektetés. Amikor belejön a közös munkába, elszámoljuk.
Belestem a borítékba. A lélegzetem elakadt. Ennyit fél év alatt sem kerestem.
– Mária… én… – akadozott a hangom.
– Ne hálálkodjon – legyintett. – Dolgozzon jól. Az lesz a köszönet.
Egy pillanatra elhallgatott, majd halkabban folytatta:
– András egyszer megkeresett üzleti ajánlattal. Azt akarta, hogy az ő termékeit áruljam. Akkor még nem ismertem magát. Egyszerűen nem tetszett a stílusa. Most, hogy többet tudok róla, végképp nem lesz köztünk együttműködés. Ha még szóba áll vele, nyugodtan mondja meg neki.
Bólintottam. Belül csend volt és melegség.
Miután elment, visszaálltam a pulthoz. A piac lassan kiürült, árusok pakoltak, csattogtak a ládák. Fél hat lehetett. Én is összekészülődtem.
És akkor megláttam őt. Tíz méterre állt, egy másik stand mellett. Nem ment el.
Megdermedtem. Elindult felém.
– Anna – szólított meg halkan. Nem volt benne gúny. – Beszélnünk kellene.
– Nincs miről – válaszoltam, miközben tovább hajtogattam a sapkákat.
– De van. Sajnálom. Akkor is, ma is. Ideges voltam.
Ránéztem. Valóban más volt. A vállai beesve, a szeme alatt sötét karikák.
– Mi történt? – csúszott ki belőlem.
– Réka elment – mondta egyszerűen. – Tegnap összepakolt. Azt mondta, elege van a problémáimból. Hogy csak magamra gondolok.
Hallgattam. Ismerős mondat.
– Ráadásul az a szerződés… amiben annyira bíztam… Mária lemondta a találkozót. Tudom, hogy beszélt vele.
– A döntéseit ő hozza – feleltem nyugodtan.
– De befolyásolhattad! – villant fel benne a régi hang, aztán visszafogta magát. – Kérlek. Szólj értem. Mondd, hogy megbízható vagyok. Nagyon kell az a megállapodás. Különben komoly bajba kerülök.
Néztem őt. Nem azt az embert láttam, aki pár napja még lenézett. Hanem valakit, aki megszokta, hogy pénzzel és kapcsolatokkal intéz el mindent – és most nem működött.
– Segíts – ismételte. – Dóra miatt is. Rendesen fizetném a tartásdíjat, ígérem.
Dóra. A lányunk, akit havonta egyszer látott, ha épp ráért. Aki tavaly egy képeslapot és ötszáz forintot kapott tőle születésnapjára.
A pulton ott feküdt az angóra sapka, amit magamnak kötöttem. Felvettem, kisimítottam.
– Tessék – nyújtottam felé.
Értetlenül fogadta.
– Ez most…?
– Add Rékának. Vagy az új barátnődnek. Mondd, hogy tőlem kapta. Neked pedig…
A szemébe néztem.
– Köszönöm. Ha nem árulsz el akkor, ha nem hagysz adósságokkal és megaláztatással, sosem jutok idáig. Nem állnék itt. Nem kezdenék újra kötni. Nem találkoznék Máriával. Szóval tulajdonképpen szerencsét hoztál.
Pislogott.
– Most gúnyolódsz?
– Nem. Komolyan beszélek. A szerződésről pedig… ha más ember lennél, talán megkapnád. De így nem.
Felvettem a dobozt, és elindultam.
– Anna! Várj!
Megálltam.
– És mi lesz velünk? – kérdezte. – Kezdhetnénk újra. Megváltozom. Dóra miatt.
Kerestem magamban valamit: haragot, fájdalmat, sajnálatot. Nem találtam.
– Nem, András – feleltem csendesen, de határozottan. – Nincs újrakezdés. Nekem már más az utam. Menj haza, meg fogsz fázni.
Hátat fordítottam. Éreztem a tekintetét, de nem néztem vissza.
A piac kijáratánál megálltam. Mélyen beszippantottam a hideg levegőt. Fenyő és mandarin illata keveredett a téllel. Közel volt az ünnep.
A zsebemből előhúztam a gyűrött ötszáz forintost, amit első nap dobott a pultra. Kisimítottam, majd elengedtem. A szél felkapta, és eltáncolt vele a hó fölött.
Hazafelé indultam. Otthon anya és Dóra vártak.
Dóra az ajtóban vetette magát a nyakamba.
– Anya! Ugye veszünk nagy fát? A legnagyobbat!
– A legszebbet – nevettem. – Holnap kiválasztjuk.
– És az ajándékok?
– A Mikulás nem felejt el minket.
Anya a konyhából figyelt.
– Minden rendben? – kérdezte halkan.
– Igen – mosolyogtam rá. – Most már tényleg.
Éjszaka, amikor Dóra aludt, elővettem egy füzetet. Mintákat rajzoltam bele. Új formákat, új ötleteket. A ceruza könnyedén siklott, mintha az elmúlt hét év nem is létezett volna.
Az utcai lámpa fénye beszűrődött az ablakon, a lakás csendes volt. Rajzoltam, és tudtam: nem remélem, hanem tudom, hogy minden rendbe jön.
Kint sűrűn hullott a hó. A szél valahol messze betemette a két gyűrött bankjegyet.
Én pedig egy meleg szobában ültem, és végre tiszta lappal kezdtem el az életem következő fejezetét.