Az utolsó morzsát is lesöpörte az asztalról a tenyerébe, majd a gránit munkalapról az utolsó vízcseppet is gondosan eltüntette. Eszter lassan kiegyenesedett; a gerince halkan roppant, ahogy kihúzta magát. Rend volt. Makulátlan, kifogástalan tisztaság. Pontosan olyan, amilyet az anyósa, Mária, elvárt.
A nappaliból, a televízió monoton zúgása fölött, odavetett megjegyzés érkezett:
– Már megint telelocsoltad a padlót vegyszerrel? Olyan szag van, hogy az embernek gázálarc kellene. A vizet meg mintha a Dunából hordhatnánk ingyen. Nem olajkút ez, Eszter, hanem lakás, rezsiszámlákkal.
Eszter kinyitotta a tenyerét, a morzsák hangtalanul hullottak a szemetesbe. Nem felelt. Tudta, hogy egyetlen szó is elég lenne ahhoz, hogy beinduljon a megszokott kör: „Visszabeszélsz az anyámnak?”, „Csak megjegyeztem”, „Még túl fiatal vagy, hogy kioktass”. Az első fél évben már végigjárta ezt az örvénylő utat ebben a panellakásban, mint mókus a kerékben.
Körbenézett a konyhában. Az új szekrényfrontokat ő választotta. A háztartási gépeket az ő pénzéből vették – abból az összegből, amit édesapja halála után kapott. A tapétát is ő ragasztotta fel Gáborral együtt, miközben Mária a színt kifogásolta. Az ő megtakarítása. Az ő munkája. Az ő hite abban, hogy közös otthont épít. Most az egész gondolat keserű ízt hagyott a szájában.
A fejében egyetlen szám dobolt újra és újra: hatszázezer. Hatszázezer forint. Ennyi maradt az apjától. Ezt tette bele ebbe a lakásba, abban a hitben, hogy a „mi” jövőjét alapozza meg. Nem szerződésbe fektetett, nem biztosítékba – hanem bizalomba.
– A vacsoráról nem akarsz szólni? – szólalt meg közelebbről az anyósa. Mária a konyhaajtóban állt, a félfának támaszkodva. – Gábor mindjárt hazaér, és még a leves sincs feltéve. Egy egész napot dolgozott, és üres asztal várja?
– A leves gyorsan elkészül – válaszolta Eszter halkan, de határozottan. – A fasírt a hűtőben van, reggel csináltam.
– Fasírt… – Mária fintorgott. – Ugye megint azon az olajon sütötted, aminek szaga van? Mondtam, hogy finomított kell. És a hagyma? Spórolsz mindennel.
Eszter egy kicsit hangosabban tette fel a lábast a tűzhelyre a kelleténél.
– Óvatosabban! Új a tűzhely, nem valami ócskaság! – csattant fel Mária.
„Új. Az én pénzemből. Apáéiból” – villant át Eszter fején. Mély levegőt vett.
– Mária, mindent megcsinálok. Menjen csak, mindjárt kezdődik a sorozata.
A célzás talált. Az asszony sértetten fújt egyet, és visszavonult a nappaliba. Eszter kivette a darált húst a hűtőből, előkészítette a hagymát, de hirtelen remegni kezdett a keze. Tehetetlenség, düh, felgyülemlett megaláztatás. Olyan erősen szorította össze az ujjait, hogy az ízületei kifehéredtek.
A zár kattanása jelezte Gábor érkezését. Fáradtan lépett be, vállai előrehajolva. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, de a férfi azonnal félrenézett.
– Szia – mondta a levegőnek, majd a fürdőszoba felé indult.
– Szia – felelte Eszter.
Alig telt el egy perc, amikor a nappaliból Mária suttogása hallatszott, de éppen eléggé hangosan ahhoz, hogy a konyháig elérjen.
– Megjöttél, kisfiam? Éhes vagy? Majd összedob valamit… Ahogy szokta. Nézd csak, mennyi húst tesz a daráltba! Biztos fél csomaggal egyszerre. És vett valami drága tejfölt is, láttam. A te fizetésedből.
Eszter mozdulatlanná dermedt, a kés megállt a levegőben.
– Anya, ne már… – hallatszott Gábor fáradt hangja.
– Mi az, hogy ne? Felfal minket! Itt él gondtalanul, mintha szállodában lenne. A te pénzed megy a hóbortjaira, nekünk meg marad a krumpli. Túlságosan elnéző vagy vele!
Csend. Semmilyen tiltakozás, semmilyen határhúzás. A hallgatás beleegyezésnek tűnt.
Eszter előtt elsötétült a világ. A hatszázezer forint képe, apja mosolya a régi fényképen, a saját keze, amint a régi tapétát kaparja le – és ez a mérgező suttogás a fal túloldalán.
Lassan letette a kést. Megmosta a kezét, majd a felső szekrényhez lépett, ahová Mária sosem nyúlt fel a fájós ízületei miatt. Levett egy fehér borítékot. A sarkai már megkoptak. Benne banki értesítések, átutalási bizonylatok, építőanyag-bolti blokkok, és egy saját kezű feljegyzés: „Felújításra és gépekre – 600 000 Ft”.
A borítékkal a kezében előbb feltette a levest főni, aztán nyugodt arccal megterített a nappaliban.
Mária azonnal mézes-mázos mosolyra váltott.
– Jaj, de jó, már nagyon éhes vagyok.
Gábor a telefonjába mélyedt.
Eszter eléjük tette a tányérokat, majd a hűtő tetejére helyezte a borítékot, a családi fotó mellé, hogy mindketten jól lássák.
– Mária – szólalt meg tárgyilagos, jeges hangon –, igaza van. Valóban túl nagy luxus más költségén élni.
Rövid szünetet tartott.
– Holnaptól külön kasszán leszünk. Ön kezeli a nyugdíját. Gábor a fizetését. Én pedig… – pillantott a borítékra – …gondosan számolom a saját pénzemet. Hogy senkit ne terheljek.
A tévé dünnyögése közepette síri csend ereszkedett a szobára. Mária arca lassan elvörösödött. Gábor felnézett a kijelzőről; előbb értetlenség, majd riadt felismerés ült ki a szemébe.
Eszter visszament a konyhába. A szíve hevesen vert, de a háta egyenes maradt. A háború kimondatlanul is kezdetét vette.
A nappaliban feszült csend vibrált. Néhány perc múlva Mária jelent meg a konyhaajtóban.
– Mi volt ez az egész? – sziszegte. – Elment az eszed?
– Csak megoldást javasoltam – felelte Eszter, a fazék fölé hajolva. – Ha zavarja, hogy eltartom magam, megszüntetem a problémát.
– Ez az én lakásom! A fiamé! Te itt csak… megtűrt vagy! – kiáltotta Mária. – Gábor!
A férfi kelletlenül csatlakozott hozzájuk.
– Eszter, ne csináld ezt… Anya csak mondott valamit.
– Azt mondta, hogy kihasználom a családot. És te hallgattál – nézett rá Eszter egyenesen.
– Nem akartam jelenetet.
– Nem én kezdtem. Csak szabályokat hoztam. Holnaptól mindenkinek saját bevásárlás, saját étel. Ennyi.
Mária ajtót csapva távozott. A vacsora jeges némaságban zajlott. Az anyós két kanál után félretolta a tányért.
– Ehetetlen. Túlsóztad.
Eszter szó nélkül evett tovább. Az íz keserű volt, de felszabadító.
Később Gábor hátulról átölelte.
– Ne haragudj. Anya ilyen. Felejtsük el.
Eszter kibontakozott.
– Azt felejtsem el, amit mondott? Vagy azt, hogy nem álltál mellém? Nem megy.
Másnap külön polca lett a hűtőben, külön dobozban a papírok, kulccsal zárva. A nevét egyetlen betű jelezte a tárolón.
Mária megvető pillantásokkal kommentálta az átrendezést.
– Barikádok a saját házamban – morogta.
– Nem kell ellenem mennie – mondta Eszter nyugodtan egy reggel. – Csak mellettem kellene állnia a fiának. Ha nem tud, akkor egyedül megyek tovább. De tisztán látva, mi kihez tartozik.
Egy hét telt el fagyos fegyverszünetben. Gábor kerülte a konfliktust, később járt haza. Mária pedig minden alkalmat megragadott, hogy célozgasson.
Péntek este váratlanul vendégek érkeztek: Júlia, Gábor húga, a férje, András, és a tízéves Bence. A lakás megtelt zajjal, parfümillattal és elvárásokkal.
– Eszter, teríts nagyban! – kiáltotta Júlia.
Mária sugárzott, sürgött-forgott.
Eszter átöltözött, majd segített az asztalnál, megszokásból. A vacsora közben Júlia egyszer csak rákérdezett:
– Mi ez a feszültség? Anyu mondta, hogy külön polcok vannak. Ez komoly?
Mária drámai sóhajjal kezdett panaszkodni.
– Itt már minden határ. A saját lakásomban lépkedek aknamezőn.
– Én csak nem finanszírozom tovább a hálátlanságot – szólalt meg Eszter, hangja tisztán csengett. – A felújításra hatszázezer forintot költöttem. Az apám után maradt pénzből. Ez a fal, ez a konyha – mind abból készült.
– Miféle pénzről beszélsz? – kérdezte Júlia döbbenten.
– A hatszázezer forintról, amit erre a lakásra fordítottam – mondta Eszter lassan, tagoltan, és a tekintetét Máriára szegezte. – Az édesapám öröksége volt. Beleépült ezekbe a falakba. És most…