Amikor a bíró kimondta az ítéletet, Eszter a terem túlsó végében ülő volt férjére pillantott. Gábor lehajtott fejjel meredt maga elé, ujjai görcsösen ökölbe szorulva pihentek a térdén.
A tárgyalás után a folyosón érte utol.
– Tőrbe csaltál – sziszegte indulatosan.
– Nem – felelte Eszter higgadtan. – Saját magadat sodortad bajba. Azt hitted, megijedek a fenyegetéseidtől. Hogy majd maradok, csendben tűröm a félrelépéseidet és a megaláztatást.
Gábor szeme összeszűkült.
– Honnan szerezted azokat az iratokat? A bizonyítékokat?
– Megvoltak nálam. Mindent eltettem. Tudod, Gábor, nem vagyok ostoba. Láttam, mivé válsz. Az elmúlt két évben felkészültem. Arra az esetre, ha szükség lenne rá. És szükség lett.
– Harmincötmillió-négyszázezer forint… ennyi készpénzem nincs.
– Akkor eladsz valamit. Az üzleteidből, a házból, az autóból. Nem az én gondom. Fél éved van rá.
Sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.
– Eszter! – szólt utána.
Megállt, visszanézett.
– Azt hittem, szeretsz.
– Szerettelek. Tizenöt éven át. De te ezt az érzést kihasználtad, sárba tiportad, elárultad. Most már csak magamat szeretem. És az új életemet.
Ezzel hátat fordított neki. Attól a naptól kezdve nem keresték egymást.
Gábor végül kénytelen volt túladni a hét üzletéből hármon, hogy előteremtse a pénzt. Hiteleket is felvett, a vállalkozása megingott. Amikor Viktória értesült a pénzügyi nehézségekről, nem sokáig maradt mellette – hamar talált magának egy tehetősebb pártfogót.
Eszter a megítélt összegből saját könyvelőirodát indított. Nem volt nagy vállalkozás, de stabil alapokra épült. Visszatért ahhoz a hivatáshoz, amelyet mindig is szeretett. Három alkalmazottat vett fel, bérelt egy barátságos irodát, és teljes erőbedobással dolgozott.
Egy év elteltével már húsz állandó ügyfele volt, a bevételei kiszámíthatóan érkeztek. Büszke volt arra, amit önerőből felépített.
Vásárolt magának egy kétszobás lakást. Nem fényűzőt, de a sajátját. Úgy rendezte be, ahogy neki tetszett: világos falak, sok növény, kényelmes olvasósarok. Befogadott egy macskát, és beiratkozott olasz nyelvtanfolyamra – régi álma volt, hogy egyszer folyékonyan beszéljen.
Az élete csendessé, rendezetté és – ami a legfontosabb – szabaddá vált.
Katalin gyakran meglátogatta. Ilyenkor bort bontottak, és hosszasan beszélgettek.
– Emlékszel, milyen arcot vágott Gábor a tárgyaláson? – nevetett Katalin. – Fehérebb volt, mint a fal.
– Emlékszem. Azt gondolta, összeomlom majd, és rettegek attól, hogy pénz nélkül maradok – mosolygott Eszter.
– Ehelyett te léptél előre. Elegánsan.
– Nem taktikáztam. Csak tisztában voltam a jogaimmal. És hálás vagyok neked a segítségért.
– Ugyan, ezért vannak a barátok. Szeretem, amikor helyreáll az igazság.
Egy alkalommal Eszter véletlenül összefutott Gáborral egy bevásárlóközpontban. A férfi fáradtabbnak, idősebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.
– Szia – köszönt bizonytalanul.
– Szervusz.
– Hogy vagy?
– Nagyon jól. És te?
– Megvagyok. Próbálom talpra állítani a céget. Nem könnyű… az egész után.
Eszter bólintott.
– Sok sikert hozzá.
Továbbindult, és nem nézett vissza.
Gábor még sokáig figyelte a távolodó alakját. Egy magabiztos, vonzó nő ment előtte – akit saját ostobasága miatt veszített el.
Eszter közben arra gondolt, hogy a fenyegetések néha visszaszállnak arra, aki kimondja őket. Gábor azt hitte, a válással megfélemlíti, és hallgatásra kényszeríti. Ehelyett leckét kapott.
Keményet, költségeset, de igazságosat.
Nem bölcs dolog lebecsülni egy nőt. Különösen azt nem, aki tizenöt éven át csendben tűr, épít, támogat és szeret.
Mert a türelem egyszer elfogy.
És akkor teret kap az igazság.