Eszter tizenöt évet töltött házasságban Gáborral. Fiatalon kötöttek házasságot: a lány huszonkét éves volt, a férfi huszonöt. Tele voltak álmokkal, tervekkel, és azzal a hittel, hogy együtt bármit elérhetnek.
Az első esztendők valóban boldogan teltek. Gábor egy kereskedelmi cégnél dolgozott értékesítési vezetőként, Eszter pedig könyvelőként helyezkedett el egy kisebb vállalkozásnál. Nem dúskáltak a javakban, de békében éltek, félretettek minden forintot, hogy egyszer saját lakásuk lehessen, és közben a jövőbeli gyermekeikről ábrándoztak.
Három év elteltével Gábor merészet lépett: saját vállalkozást indított, egy apró autóalkatrész-üzlettel kezdte. Eszter azonnal mellé állt. A napi munkája után esténként a számlákat rendezte, könyvelte a bevételeket, intézte a papírmunkát – mindezt fizetség nélkül. Minden energiájukat és megtakarításukat a vállalkozásba forgatták vissza.
A befektetett munka meghozta gyümölcsét. Az egyetlen üzletből kettő lett, majd három, végül öt év múlva már hét bolt tartozott Gábor nevéhez a város különböző pontjain. A bevétel egyre nőtt, az anyagi gondok végleg eltűntek.
Először egy tágas, háromszobás lakást vásároltak egy előkelő környéken. Később egy kényelmes házat is vettek a város határában. Két autó állt a garázsban: Gábor egy BMW-t vezetett, Eszternek pedig egy Audi jutott. Évente többször utaztak külföldre pihenni.
Egy idő után Gábor azt javasolta, hogy Eszter hagyja ott az állását.
– Mi szükséged erre a könyvelésre? Aprópénzt kapsz érte. Inkább maradj otthon, foglalkozz magaddal és a házzal. Én eleget keresek mindkettőnknek – győzködte.
Eszter beadta a derekát. Felmondott, és háztartásbeliként folytatta az életét. Főzött, rendben tartotta az otthont, edzőterembe járt, találkozott a barátnőivel. Kényelmes, gondtalan hétköznapok vették körül.
Az évek múlásával azonban észrevette, hogy Gábor megváltozott. Egyre gyakrabban maradt bent késő estig az irodában. Amikor hazaért, fáradtnak és ingerültnek tűnt. Kérdéseire rövid, elutasító válaszokat adott. A telefonját soha nem hagyta szem előtt, minden eszközét jelszóval zárta le.
– Gábor, biztos minden rendben van? – próbálkozott Eszter.
– Persze. Csak sok a dolgom. Ne faggass – hárította el.
A férfi fokozatosan elhidegült. Az ölelések és csókok elmaradtak. Arra hivatkozva, hogy fontos tárgyalások előtt pihennie kell, átköltözött a vendégszobába.
Eszter nem volt naiv. Sejtette, mi zajlik a háttérben, mégis félt nevén nevezni a valóságot.
Egyik este Gábor a megszokottnál korábban ért haza. Leült Eszterrel szemben a nappaliban, és komoly arccal ránézett.
– Beszélnünk kell.
Eszter gyomra görcsbe rándult.
– Miről?
– A házasságunkról. Pontosabban arról, ami már nincs.
– Ezt hogy érted?
Gábor mély levegőt vett.
– Nézzünk szembe a tényekkel. Semmi sem köt már össze minket. Úgy élünk egymás mellett, mint két lakótárs. Én dolgozom, te otthon vagy. Nincsenek közös céljaink, nincs köztünk igazi közelség.
– Ez nem igaz! – tiltakozott Eszter. – Szeretlek. Ha gond van, megoldhatjuk. Elutazhatnánk együtt, többet beszélgethetnénk…
– Nem – vágott közbe határozottan. – Nem akarom helyrehozni. Belefáradtam ebbe az egészbe. Ebbe az életbe is.
Eszter úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj.
– Válni akarsz?
– Igen. De jól gondold meg – felelte higgadtan. – Ha elválsz, gyakorlatilag semmid sem marad. A lakás az én nevemen van. A ház is. Az autók szintén. A vállalkozás az enyém. Neked nincs állásod, nincs saját jövedelmed, nincs vagyonod.
– A feleséged vagyok. A törvény szerint jár a közösen szerzett javak fele – mondta remegő hangon Eszter.
Gábor felnevetett.
– A fele? Ugyan már. Kiváló ügyvédem van. Bebizonyítja, hogy a cégbe kizárólag én fektettem pénzt, és hogy az ingatlanokat is a saját forrásaimból vettem. Legfeljebb valami csekély kártérítést kaphatsz – mondta, majd jelentőségteljesen Eszterre nézett, mintha már előre élvezné a fölényét.