1. RÉSZ: A SZÜLÉSZETEN
A kórterem ablakain túl nehéz, párás szeptemberi délután terült el. A vízzel telt, ólomszínű felhők olyan alacsonyan lógtak az épület fölött, mintha rá akarnának nehezedni a szülészet tetejére, és hosszan tartó esőt ígértek. Odabent fülledt volt a levegő. A fertőtlenítő, a klór és a frissen világra jött élet különös, szorongást keltő illata keveredett egymással. A csend sűrűn ült meg a falak között, szinte tapintható volt, és időről időre éles, sértődött csecsemősírás hasította ketté.
– Már megint kezded? – hallatszott ingerült suttogás az ablak mellől, ahol Erika, a törékeny alkatú, búzavirágkék szemű asszony hiába próbálta elringatni kislányát. – Az egész szobát felvered! Nézd csak, a te fiad is rázendített, érzi, hogy az anyjával valami nincs rendben.
Katalin nem válaszolt. Az ágyán feküdt, arccal a frissen meszelt fal felé fordulva. Vékony vállát időről időre rázta a zokogás. A forró, sós könnyek hangtalanul csorogtak végig az arcán, beleivódva a durva párnahuzatba. Nem akarta, hogy bárki észrevegye. Nem kívánta, hogy ezek az idegen, bár jóindulatú nők megsejtsék, mekkora sötét üresség tátong benne.
Az éjszaka folyamán négy asszony adott életet gyermekének. Négy újszülött, négy új sors, gondosan csipkés szélű kórházi pólyába bugyolálva. Két kislány és két kisfiú feküdt a műanyag kiságyakban, vékony hangon felelgetve egymásnak. Az anyák, még kimerülten a szülés megrázkódtatásától, tréfálkozva próbálták oldani a feszültséget. Azt mondogatták, lám, máris készülnek a jövendőbeli menyasszonyok és vőlegények. A kórházi napok egyhangúsága, a mellükben feszítő tej miatti kellemetlenség, amellyel az első gyermekesek nem tudtak mit kezdeni – mindez elviselhetőbbnek tűnt némi nevetéssel. A tapasztaltabbak, köztük Mária, készségesen osztogatták tanácsaikat.
Mária harminc körüli, telt arcú, nyugodt természetű nő volt. Sugárzott belőle az anyai magabiztosság. Széles csípője, erős, mégis puha keze, egész lénye arról árulkodott, mintha eleve erre a szerepre teremtették volna. A teje bőségesen indult meg; annyi volt benne, hogy nemcsak a saját, erős kisfia, Gábor lakhatott volna jól belőle, hanem akár még több éhes csecsemő is.
Az épület alatti szűk utcácskában, a szülészet és a magas gyárkerítés közé szorítva, férfiak csoportosultak. Kiabáltak, integettek, csokrokat emeltek a magasba, hogy az ablakból meglássák őket. A feleségek – megfeledkezve fájdalomról és fáradtságról – kisimították hajukat, és az üveghez siettek.
Katalin azonban meg sem mozdult. Nem várt senkit.
– Katalin! – Mária, miután megetette Gábort, odalépett hozzá, és óvatosan megérintette a vállát. – Rosszul vagy? Hívjak orvost?
A fiatal nő úgy rándult össze, mintha megégették volna, és némán megrázta a fejét. Még mélyebbre fúrta arcát a párnába.
– Legalább szoptasd meg a gyereket – szólt rá Erika, akinek a kislánya végre elcsendesedett. – Olyan hangosan üvölt, hogy belehasít az ember fejébe.
Katalin lassan felült, mintha mázsás súlyt kellene felemelnie. A hálóing lecsúszott a válláról, sápadt, áttetsző bőrt hagyva szabadon. Karjába vette a fiát, aki kétségbeesetten sírt a kiságyban. A baba egy pillanatra megnyugodott az anyai érintésre, ám amint a mellére tették, ismét felsírt, elfordította a fejét, és tiltakozva hadonászott. Csak a jobb arcán éktelenkedő sötétbarna, bársonyos anyajegy maradt mozdulatlan a sírástól kipirult bőrön.
– A folt miatt aggódsz? – kérdezte Mária halkan, mellé telepedve. Az ágy panaszosan megnyikordult alatta. – Ugyan már! Az én anyám mindig azt mondta: az ilyen jegy angyali csók. Akit így érintettek meg születésekor, annak különleges sorsa lesz.
Katalin keserűen felnevetett. Fakó tekintete egy pillanatra találkozott Máriáéval.
– Különleges? – rekedt hangja a sírástól alig hallatszott. – Inkább teher. Kár volt megszületnie. Nem vár rá más, csak szenvedés.
– Ilyet ne mondj! – hördült fel Mária. – A gyermek áldás. Nézd meg, milyen szép formás, milyen hosszú ujjai vannak, erős kisfiú. Egyszer még a támaszod lesz. Hogy milyen élete lesz, az rajtad is múlik. Ha a Jóisten adott gyermeket, erőt is ad hozzá!
Katalin nem felelt. A fia sírása lüktetett a halántékában. Felállt, és céltalanul járkálni kezdett a kórteremben, karjában ringatva a kicsit.
– Hallgass már el! – sziszegte fogai között. – Nincs tejem, érted? Nincs! Hagyj békén! Elegem van… gyűlölöm ezt az egészet… annyira fáradt vagyok…
Hirtelen mozdulattal, mintha szabadulni akarna a tehertől, a kisfiút visszadobta az ágyra. A csecsemő levegő után kapkodva, még kétségbeesettebben tört ki sírásban. Erika riadtan magához szorította a lányát. Mária, amilyen gyorsan csak tudott, felpattant, felkapta a fiút, és erősen a mellkasához ölelte.
– Semmi baj, kicsikém – duruzsolta mély hangon, miközben kebléhez húzta. A sírás szinte azonnal abbamaradt, helyét mohó szürcsölés váltotta fel. A tej magától megindult, meleg és tápláló. A kisfiú apró rózsaszín ujjaival belekapaszkodott Mária ruhájába, és lehunyt szemmel szívni kezdett.
– Egyél csak, aranyom – suttogta Mária, figyelve, ahogy kisimul a baba arca. – Anyukádnak most pihennie kell.
Ekkor nehéz léptek zaja hallatszott a folyosóról. Ilona, az érzelemmentes arcú nővér lépett be a terembe. Tekintete közömbösen siklott végig Katalinon, majd Márián, aki két gyermeket tartott a karjában.
– Már megint ez a lárma? – kérdezte, bár a helyzet nyilvánvaló volt. – Mit várnak tőle? Otthon már három gyerek van, sőt egy felnőtt fia is. Amióta férjhez ment, minden évben itt köt ki. A férje előbb ellenőrzi, nem csalta-e meg, aztán hozza szülni. Orvoshoz járni nem engedi, fél, hogy „beleszólnak”. – Egy pillanatra mintha enyhült volna a hangja. – Hozok tápszert. Katalin, etetés pontosan időre. Úgyis tudja. Teje nem lesz.
Az ajtóból még visszamormolta, inkább magának:
– Minek szül ennyi gyereket, aki nem tud velük mit kezdeni?
A nővére abban a körzetben dolgozott, ahol Katalin lakott. Onnan tudta, hogy a gyerekek ott úgy nőnek fel, mint a gaz: magukra hagyva. Amíg az apa és az anya dolgozik, a nagyobbak vigyáznak a kisebbekre, bevásárolnak, begyújtanak. Szeretet helyett csak kötelesség jut nekik, gyengeségre nincs lehetőség.
Katalin pontosan tudta, mi vár rá odahaza. A férje, József, a pályaudvar közelében üzemeltetett gyümölcsös bódét, jó bevétellel. Esze ágában sem volt alkalmazottat fogadni a felesége távollétére. Helyette a tizennyolc éves András állt be a pult mögé. A fiú most is a faházikóban ült, fülében harsogó nyugati zenével. Gyors ujjakkal számolta a visszajárót, közben ügyesen kerekített a maga javára, és azon törte a fejét, hogyan tehetne félre minél többet, mielőtt az apja váratlanul megjelenik. Ebben a családban mindenki külön harcolt a maga túléléséért, és András már régen megtanulta: csak saját magára számíthat.
Kint az ég egyre sötétebbre váltott, és az első nagyobb esőcseppek tompán koppantak az ablakpárkányon. A kórteremben lassan elcsendesedtek a hangok, de a feszültség ott maradt a levegőben, mintha csak a következő pillanatra várna.