A végzetes elhatározás azonban nem úgy öltött alakot, ahogyan ő képzelte.
Rágyújtott, kotorászott a zsebében a cigarettáért, majd meggyújtotta a gyufát. A láng egy pillanatra megvilágította az arcát, aztán – ahogy az ital már teljesen elvette az eszét – egyszerűen elejtette. A parázs az olajos rongyra hullott, amellyel korábban a kezét törölgette. A tűz egyetlen szempillantás alatt felcsapott, mohón végigfutott a kiszáradt tapétán és a régi faburkolaton. Mire a szomszédok észbe kaptak és kihívták a tűzoltókat, a ház már lángolt.
A segítség későn érkezett. Az épületet nem lehetett megmenteni. József, aki részegen bolyongott a füsttel teli folyosón, nem találta a kijáratot. A sűrű, fekete füst megfojtotta, mielőtt bárki elérhette volna.
Katalin csak egy hónappal később értesült a történtekről. A sarki újságosnál állt sorban, tejet vett Balázsnak, amikor a kirakatban megakadt a szeme egy apró híren. „Tűzeset egy családi házban. Egy férfi életét vesztette. A tragédiát gondatlanság okozta.” Ennyi állt benne, néhány száraz sor. Hosszú percekig mozdulatlanul bámulta a betűket.
Nem érzett szánalmat. Nem tört rá zokogás sem. Csak egy különös, hideg nyugalom áradt szét benne, mintha egy évek óta ránehezedő bilincs pattant volna le a csuklójáról. Ugyanakkor valami más is beköltözött a szívébe: a bűntudat súlya. Ő ment el. Magára hagyta. Tudta, hogy nélküle összeomlik – mégis elment. Ez a gondolat attól a naptól kezdve vele maradt.
Az évek lassan peregtek.
András idővel igazi támasz lett. Előbb brigádvezető, majd művezető lett egy építkezésen, megházasodott, és kislánya született. Ő bérelt egy szerény, de tiszta lakást Katalinnak és a testvéreknek, hogy végre biztos fedél legyen a fejük felett. Katalin gyárban vállalt munkát; a keze kérges lett, de a lelke fokozatosan megnyugodott. Az otthonukban többé nem visszhangzott kiabálás, nem csattant pofon, nem kellett rettegve aludniuk.
A kisebbek iskolába jártak. Balázs csendes, elmélyült fiúvá serdült. Szívesen ült könyvek fölött, és órákig rajzolt az ablak melletti asztalnál. A fél arcán húzódó folt nem zavarta – megszokta, mintha mindig is ott lett volna.
– Anya, miért van ez rajtam? – kérdezte egyszer, ujjával megérintve az arcát.
Katalin ekkor először mondta ki hangosan azt, amit addig csak magában ismételgetett:
– Az egy angyal csókja. Különleges vagy, Balázs. Nekem te jelented az örömöt.
A fiú elmosolyodott, és visszaült a papírjaihoz. Aznap este is egy naplementét rajzolt, olyat, amilyet az ablakból látott.
Péter, Mária fia, egészen más természet volt. Mozgékony, vakmerő, tele önbizalommal. Mária rajongott érte, de ahogy a fiú cseperedett, egyre inkább észrevette benne azt a keménységet, amit nem tudott hova tenni. Péter karatézni járt, edzője dicsérte a „harci szellemét”, de Mária látta, hogy ez a tűz időnként túlcsap a határon.
– Anya, ez verseny! – legyintett a fiú, amikor Mária szóvá tette az indulatait. – Azt akarod, hogy hagyjam magam?
Az évek múltával egyre nagyobb lett köztük a távolság. Péter új barátokra talált, hangos, öntelt fiúk társaságában töltötte az estéit, és egyre később járt haza. Mária és István dolgoztak, remélték, hogy ez csak múló korszak.
Aztán egy este megszólalt a telefon.
– A fiukat őrizetbe vettük – közölte a rendőr. – Súlyos testi sértés. A sértett az intenzív osztályon fekszik.
A kapitányságon Péter sápadt volt, de még mindig dacos. Azt magyarázta, hogy a társasággal ültek, odalépett hozzájuk valaki, kioktatta őket, ő pedig „helyre tette”.
– Felfogod, mit tettél? – kérdezte István, ökölbe szorított kézzel.
– Hazavisztek? – fordult Péter az anyjához.
Mária idegenként nézett a fiára. A tekintetében nem azt a gyermeket látta, akit egykor ringatott, hanem egy haragtól fűtött fiatal férfit.
– Nem – felelte halkan. – A tetteidért vállalnod kell a felelősséget.
A nyomozó végül megadta a sértett családjának telefonszámát. Mária órákig nézte a papírt, mielőtt tárcsázott volna. Amikor végre kicsengett, egy kimerült női hang szólt bele.
– Halló?
– Jó estét… én annak a fiúnak az édesanyja vagyok, aki bántotta a fiát. Szeretnék bocsánatot kérni. Ha bármiben segíthetek – gyógyszer, orvos, bármi…
A válasz jéghidegen érkezett.
– Hogy merészel felhívni? A fiam kómában van! Nem tudjuk, túléli-e! És maga segítségről beszél? Bíróságra visszük az ügyet! A maga fia egy vadállat! Majdnem megölte az én Andrásomat! Az elsőszülöttemet! Érti?!
Mária kezéből kis híján kiesett a telefon. András… Katalin legidősebb fia is ezt a nevet viselte. A vonal megszakadt, de a név ott visszhangzott a fejében.
András lassan, nehezen javult. Betört koponya, eltört bordák – az orvosok szerint csoda, hogy életben maradt. Katalin éjjel-nappal a kórházban ült mellette. Ő volt a büszkesége, a támasza. Most pedig egyetlen pillanat miatt az élete hajszálon függött.
Már elhatározta, hogy a lehető legsúlyosabb büntetést fogja követelni, amikor a kórház előcsarnokában meghallott egy ismerős hangot.
– Szeretnék érdeklődni András állapota felől… – mondta egy nő a recepciónál.
Katalin megfordult. Mária állt ott, őszülő hajjal, arcán mély fájdalommal. Egy pillanatig csak nézték egymást.
– Katalin… – suttogta Mária. – Azt hittem, akkor mindannyian odavesztetek. Évekig gyászoltalak benneteket…
Katalin hallgatott. Felvillant benne a múlt: Mária, ahogy Balázst eteti; Mária, ahogy pénzt csúsztat a kezébe; Mária, ahogy azt mondja: „Nem vagy egyedül.”
– Az én fiam fekszik bent – mondta végül. – András. Akit a te Pétered megvert. Tudtad?
Mária elsápadt.
– Nem… Istenem, nem tudtam. Katalin, kérlek…
Katalinban tombolt a harag és a hála emléke. Végül száraz hangon a nővérhez fordult:
– Kérek egy látogatói kártyát a nővéremnek.
Mária könnyes szemmel nézett rá.
A kórteremben András fejét kötés fedte, arca tele volt zúzódásokkal. Amikor megtudta, ki áll az ágya mellett, összeszorította a fogát.
– Miért jött? – kérdezte rekedten.
– Fiam – Katalin megszorította a kezét. – Ez az a nő, aki annak idején segített nekünk. Nem ő az, aki bántott.
– De az ő fia volt – felelte András keményen.
Hosszú beszélgetés következett. Katalin nem Máriáért könyörgött, hanem azért, hogy a gyűlölet ne mérgezze tovább az életüket. Végül András fáradtan bólintott.
– Rendben. Visszavonom a feljelentést. De soha többé ne lássam.
Mária remegő lábakkal lépett ki a kórteremből. Katalin a folyosón érte utol.
– Nem tudom, lehetünk‑e még valaha barátok – mondta csendesen. – Túl sok minden történt. De amit értünk tettél, azt nem felejtem el.
Mária csak bólintani tudott.
Bírósági tárgyalás végül nem lett. András visszavonta a panaszt. Pétert ez nem változtatta meg egyik napról a másikra, de valami mégis megrepedt benne. Kilépett a régi társaságból, ide-oda sodródott, kereste a helyét. Mária minden este érte imádkozott, remélve, hogy a fia egyszer megtalálja azt az utat, amely nem a rombolás, hanem az építés felé vezet.