A kórházból való távozás napján szürke, csontig hatolóan nyirkos idő fogadta őket. Az eső apró szemekben szitált, a közeli gyártelep felől fémes csattanások és tompa dübörgés hallatszott. Máriáért a férje, István érkezett. Taxival jött, és türelmetlenül járkált a bejárat előtt, időnként az órájára pillantva.
– Mária, mi tartott eddig? – kérdezte, amikor végre meglátta az asszonyt. – Már kezdtem aggódni. Miért nézel vissza folyton?
Mária a karjába nyomta a Gábort takaróba bugyolált csomagot, és arra kérte, várja meg az autóban. Ő maga visszasietett az előcsarnokba. Katalin a fal mellett állt egyedül, karjához szorítva a sovány kis batyut, amelyből halk, szuszogó hang szűrődött ki. Senki sem jött érte.
– Katalin, hát te? – lépett oda hozzá Mária.
Az asszony vállat vont, tekintetét elfordította.
– Az enyéim? – húzta el a száját keserűen. – A nagyobbik kint van a piacon, a férjem meg árubeszerzésen.
– És így hogy mész haza? Ilyen időben, friss műtéti varratokkal, egy újszülöttel?
– Van cumi. Majd csak eljutunk – felelte kurtán, mintha minden szóval falat húzna maga köré.
Máriát szíven ütötte a látvány: a csontos vállú nő, a rongyos takaróba burkolt kisbaba. Nem habozott tovább.
– Gyertek velünk. Hazaviszünk – jelentette ki határozottan. – István! – szólt ki az ajtón, ahol a férfi már nyitotta a taxi ajtaját. – Mondj a sofőrnek még egy címet!
István homloka összerándult, de nem ellenkezett. Ismerte a felesége természetét, tudta, hiába próbálná lebeszélni.
– Köszönöm… – lehelte Katalin, és először emelte fel a tekintetét. Nem hálát lehetett benne látni, inkább döbbent hitetlenséget, mintha elfelejtette volna, hogy létezik önzetlenség.
Az autó hosszasan kanyargott az esőtől csillogó utcákon, míg végül a város szélére értek, ahol az új társasházak között még itt-ott megmaradtak az öreg, fából ácsolt házak. A taxi egy ferdén álló kapu előtt állt meg. A kertet gaz verte fel, a tornácon átázott, gyümölcsös dobozok hevertek összevissza – Katalin férje mindent felhasznált, amihez csak hozzájutott.
– Várj egy pillanatot – szólt Mária, majd utána sietett, és néhány bankjegyet csúsztatott a kabátzsebébe. – Vegyél tápszert. És ha baj van, ne maradj egyedül. Tudod a címemet. István a megyei kórházban dolgozik, megtalálsz.
– Nem kell… – tiltakozott Katalin gyengén.
– Ne makacskodj. Tartsd meg – zárta le Mária.
Katalin bólintott, és szó nélkül indult a sáros ösvényen a ház felé. Mária addig nézett utána, amíg a sovány alak el nem tűnt az ajtó sötétjében.
Bent hideg és dohos levegő fogadta. A kisebb gyerekek még óvodában lehettek, András dolgozott. Katalin óvatosan lefektette Balázst a besüppedt kanapéra, levette az átázott kabátját, és leült mellé. A kisfiú aludt, ajkát csücsörítve, mintha álmodna. Az arcán lévő sötét folt a tompa fényben még feltűnőbbnek tűnt.
– Itthon vagyunk… – suttogta. – De hogyan tovább, kisfiam?
Késő éjszaka József tért haza. Részegen csapta be maga mögött az ajtót, csizmája sáros nyomot hagyott a padlón, leheletében pálinka és nedvesség keveredett.
– Asszony! Megjöttél? – ordította. – Hol a vacsora?
Katalin gyorsan becsukta a szoba ajtaját, ahol a gyerekek aludtak, és kiment a konyhába.
– Halkabban, felébrednek.
– Ki olyan kényes itt? – vigyorgott torzan József, és lerogyott egy székre. – Mutasd csak, mit hoztál.
Katalin kihozta az alvó Balázst. A férfi közelebb hajolt, hunyorgó szemmel bámulta a csecsemőt. Amikor meglátta a foltot az arcán, eltorzult a képe.
– Mi ez? – sziszegte. – Miféle torzszülöttet szedtél össze? Megcsaltál, igaz?
Felugrott, a szék felborult mögötte. Katalin ösztönösen maga elé tartotta a gyereket.
– Nézz rá rendesen! – suttogta kétségbeesetten. – A te vonásaid! Az orra, a füle!
– Fogd be! – csattant fel, és ütésre lendítette a kezét, ám Balázs felsírt. A vékony, riadt hang mintha kijózanította volna egy pillanatra. József káromkodott, legyintett, és beviharzott a hálóba.
– Hozz tejet! – kiáltotta onnan.
Katalin a konyha közepén maradt, a síró kisfiút ringatva. A padlón sáros lábnyomok húzódtak. Úgy érezte, mintha lassan elsüllyedne valami láthatatlan mocsárban.
– Semmi baj… – mormolta, miközben vizet melegített. – Valahogy túléljük. Mindig csak valahogy…
A napok egymásba folytak. Reggelente Katalin kiment a piacra József bódéjához, a gyerekekre András vigyázott, aki félbehagyta az iskolát, és papíron rakodómunkásként dolgozott. Balázs nem fogadta el a tápszert, sírt, kiköpte, Katalin pedig minden etetés előtt rettegni kezdett. Néha, amikor már nem bírta, magához ölelte, és ugyanazt suttogta, amit egykor Mária: „Ez egy angyal csókja.” De a szavak üresen koppantak.
Karácsony előtt András eltűnt. Összepakolt egy hátizsákot, megvárta, míg az apja eszméletlenre issza magát, kinyitotta a rejtekhelyet, és elvitte az összes félretett pénzt. Katalin az ablaknál állt, a deres üvegen át nézte, ahogy fia a ropogó hóban távolodik. András visszafordult egy pillanatra, intett, majd eltűnt a sarkon. Az anyja nem szólt utána. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye. A fiú azt ígérte, egyszer visszajön értük. Katalin hinni akart, mégis üresség költözött a mellkasába.
Amikor József rájött, hogy a pénz és a fia is eltűnt, tombolt.
– Tudtad, igaz? – üvöltötte, és hajánál fogva rángatta Katalint. – Hová ment?
– Nem tudom! – kiáltotta az asszony. – Te kergetted el!
Az ütés hirtelen érte. A földre zuhant, közel a kiságyhoz, ahol Balázs kétségbeesetten sírt. Összekuporodva várta a folytatást, de József csak káromkodott egyet, és kiviharzott, az ajtót úgy bevágva, hogy a polcról leesett egy bögre.
Katalin odakúszott a kiságyhoz, felvette a fiát. A gyerek azonnal elcsendesedett.
– Ki fogunk jutni innen – suttogta vérző szájjal. – Meglátod.
Egy hónappal András szökése után képeslap érkezett egy déli városból. A fiú azt írta, munkát kapott egy építkezésen, bérel egy szobát, és várja őket. „Itt meleg van” – állt a sorok között.
Katalin a lapot az ikon mögé rejtette, és titokban készülődni kezdett. Apránként csomagolt, pénzt tett félre, kifogásokat talált ki. Meg kellett várnia, míg József hosszabb útra indul áruért. Már szinte érezte a szabadság szagát – keserű volt és ijesztő, mégis csábító.
Amikor a férfi teherautója egy este eltűnt a kapun túl, Katalin felébresztette a gyerekeket. A nagyobbak szó nélkül értették, mi történik. A legszükségesebbeket vették magukhoz, iratokat, néhány ruhát. Balázst két takaróba bugyolálta, és az éj leple alatt elindultak. Hajnalra már messze jártak.
Három nappal később József visszatért az üres házba. Amit látott, felkorbácsolta benne az indulatot. Ivott, amíg az eszét el nem borította a köd. Aztán, amikor a düh teljesen elöntötte, valami végzetes elhatározás kezdett formát ölteni benne.