– …és ezért ilyen – fejezte be halkan, majd vett egy mély levegőt. – Most meg itt ülök, és rájövök: negyven éven át magyarázgattam a viselkedését, csak hogy ne kelljen kimondanom valami egészen egyszerűt.
Nóra nem sietett.
– Mit?
– Hogy velem ezt nem lehet megtenni.
Nóra bólintott.
– Pontosan.
Gábor végighúzta a kezét az arcán, mintha letörölne róla valami rég ráragadt réteget.
– És veled sem. Mégis hagytalak odamenni.
– Nem vagyok gyerek – felelte csendesen. – Ráadásul lehet, hogy ha visszatartasz, még évekig próbálok megfelelni. Tényleg. Még ötöt is.
– De honnan jön benned ez a késztetés, hogy mindig mindenkit kibékíts?
Nóra elmosolyodott, de nem vidáman.
– Talán onnan, hogy soha nem volt bőség. Ha gyerekkorodban mindenből épphogy jut, megtanulod, hogy ne bosszants fel senkit. Hátha akkor segítenek. Hátha befogadnak. Hátha jóváhagynak. Idővel kényelmessé válsz mások számára. És egy nap ráébredsz, hogy nem szeretnek – csak jól jön nekik, hogy te tompítod a feszültséget mások között.
– Ez kemény volt – jegyezte meg Gábor.
– Ma valahogy nem finomkodom.
Ekkor az asztalon megzörrent a telefon. A kijelzőn egyetlen szó villogott: „Anya”.
Mindketten ránéztek.
– Na, tessék – mondta Nóra halkan. – Történelmi pillanat.
Gábor felvette, és kihangosította.
– Igen?
A vonal túlsó végén azonnal felcsattant Erzsébet hangja.
– Hol voltál egész este? A feleséged botrányt csinált! Mindenki előtt megalázott! Elvitte az ajándékot! Ilyen nevelést kapott?
Gábor hangja nyugodt maradt.
– A nevelésem most kezd először működni.
– Hogy beszélsz velem?!
– Nem sértegetlek. Csak azt mondom: Nórának igaza volt.
Olyan csend támadt, hogy még a vízforraló kattanása is túl hangosnak tűnt.
– Tessék? – préselte ki Erzsébet.
– Nórának igaza volt – ismételte meg lassan. – Ha kell, szótagolom.
– Teljesen megbolondultál? Felhergelte az agyadat!
– Nem. Egész életemben ti hergeltetek. Csak én ezt tiszteletnek neveztem.
– Látod? Már ellenem fordított! Tudtam én az első perctől, hogy ravasz és szemtelen…
– Elég – vágott közbe Gábor. – A feleségemről így nem beszélsz.
Nóra felnézett rá. Nem látta rajta a régi bűntudatot, sem azt az ideges kapkodást, amit ilyenkor megszokott. Egyenes háttal ült, higgadtan. Ez volt talán a nap legváratlanabb ajándéka.
Erzsébet hangja panaszosabbra váltott.
– Akkor most már az anyád senki? Ennyi az egész, amit érdemlek?
– „Értünk” sokszor tettél dolgokat – felelte Gábor. – De leginkább azért, hogy minden a te kezedben maradjon. Én pedig jófiúként rohangáljak körülötted.
– Szörnyű, amit mondasz… Ezt nem szolgáltam meg.
– Nóra sem szolgálta meg a mait.
– Nem hívtam őt!
– Ez rendben is van. Nem kell többé hívnod.
– Fenyegetsz?
– Tájékoztatlak. Nem megyünk hozzád, amíg nem tudsz normálisan beszélni velünk. Megalázás nélkül. Összehasonlítgatás nélkül. A „Péter bezzeg rendes, te sosem” mondatok nélkül.
– Irigy vagy a bátyádra!
– Nem, anya. Csak elegem lett abból, hogy az életemet a te osztályzataid szerint éljem.
Szuszogás hallatszott, majd Péter hangja szűrődött be.
– Gábor, ne reagálj túl. Nem kell ezt így elvágni.
– Péter, ma ne játssz békebírót – mondta fáradtan. – Ott álltál, hallottál mindent. És hallgattál.
– Nem volt alkalmas a pillanat.
– Neked soha nem az.
A háttérben Vivien is mondott valamit, de annyira elmosódva, mintha még a telefon sem akarta volna tisztán továbbítani.
Gábor bontotta a hívást.
A konyhára sűrű csend ereszkedett.
– Na – szólalt meg végül –, azt hiszem, hivatalosan is felnőttem.
– Milyen érzés? – kérdezte Nóra.
– Mintha egész nap szoros cipőben jártam volna, és most végre lerúgtam volna.
Nóra elmosolyodott.
– Látod? És még attól féltél, hogy az az ötezer forint hiányozni fog.
– Lehet, hogy most gazdagabbak lettünk – felelte Gábor. – Méltóságban biztosan.
Sokáig ültek még a tea és az ekler mellett, de már nem Erzsébetről beszéltek. Hanem magukról. Arról, hogy mennyi idő ment el arra, hogy mások elvárásaihoz igazítsák az életüket. Hogy nyáron talán nem kellene „illő ajándékra” gyűjteni a rokonságnak, hanem inkább elutazhatnának pár napra kettesben – mondjuk Pécsre vagy a Balatonhoz. Hogy ideje lenne másik albérletet keresni, még ha távolabb is esik, csak legyen nagyobb a konyha, és ne kattogjon egész télen az a kiszámíthatatlan radiátor. Hogy Nórának valóban szüksége van új cipőre. És Gábornak sem még egy fúrógépre Erzsébet házához, hanem egy rendes kabátra.
Ahogy teltek a percek, egyre világosabb lett: a legnagyobb veszekedésük évek óta most valami szokatlanul békés kezdetévé vált.
Késő este üzenet érkezett Pétertől.
„Ezt túlzásba vittétek. Anya sír. Lehetett volna kulturáltabban.”
Nóra megmutatta a képernyőt.
Gábor felhorkant, majd hangosan diktálta a választ:
– „Kulturáltan próbáltuk hosszú éveken át. Mostantól őszintén fogjuk.”
– Elég kemény – jegyezte meg Nóra.
– De végre nincs rajta díszcsomagolás.
Nóra lekapcsolta a konyha fővilágítását, csak a tűzhely fölötti lámpa maradt égve. Odakint utcai lámpák pislákoltak, valaki a parkolóhelyen vitatkozott, aztán becsapódott egy autó ajtaja. Átlagos magyar este egy átlagos külvárosban. Semmi filmzene, semmi dráma. Csak két ember egy apró konyhában, akik rájöttek, hogy nem egy évfordulót kell megmenteniük, hanem a saját életüket.
Másnap persze Erzsébet felhívta a fél rokonságot, és előadta, hogyan lett belőle mártír, Nórából pedig számító boszorkány. Csakhogy váratlan fordulat következett: Judit néni – aki tegnap az ablak mellett ült a nappaliban – maga hívta fel Nórát.
– Nem szóltam semmit, mert nem szeretem a cirkuszt – mondta. – De tegnap igazad volt. Ideje volt kimondani. Erzsébet mostanában túlságosan elfelejti, hogy más is ember.
A beszélgetés után Nóra sokáig nézett ki az ablakon, és mosolygott.
– Mi az? – kérdezte Gábor, miközben a kabátját vette.
– Úgy tűnik, a családi színházban néhány néző mégis figyelt.
– Kicsit későn.
– Később is lehet felébredni. Rosszabb lenne végigtapsolni az egész előadást.
Gábor odalépett, homlokon csókolta, majd az ajtóból visszaszólt:
– Este vegyünk pelmenyit meg tejfölt, és ne akarjunk senkinek megfelelni?
– Forradalmi ötlet.
– Mostantól veszélyes ember vagyok. Van saját véleményem.
– Őrizd meg. Ritka kincs.
– Te pedig a tegnapi bátorságodat. Műalkotás volt.
Az ajtó becsukódott. Nóra egyedül maradt. Ránézett a komódon fekvő fehér borítékra. Nem érzett sem bűntudatot, sem szorongást, sem késztetést, hogy újra mindenkinek megfeleljen.
Fogta a borítékot, a pénzt betette az iratok közé, és halkan, de határozottan kimondta:
– Ennyi volt. Bezártunk.
A lakás levegője mintha azonnal kitisztult volna, mint amikor egy fülledt, véget nem érő családi ebéd után végre kitárják az ablakot. Könnyebb lett minden. És először nem a látszat számított, hanem az, hogy ők ketten végre szabadabban lélegeznek.