– Miért, mire? – csattant fel Erzsébet. – Te mondtad, hogy csak egy percre jössz.
A nappaliból valaki bekiabált:
– Erzsi, ki az?
– A család fióktelepe! – vágta rá élénken. – Meghozták az átutalást!
A folyosón halk kuncogás futott végig.
Vivien kortyolt a borából, majd együttérzőnek álcázott arccal oldalra billentette a fejét.
– Nóra, ne vedd a szívedre. Egyszerűen szűkösen vagyunk. Tudod, ha sok a vendég, valahogy rangsorolni kell az embereket. Semmi személyes.
– Rangsorolni? – ismételte Nóra.
– Nem úgy értem, hogy beosztás szerint – magyarázta Vivien mézes hangon. – Csak hát van a szűk kör, meg a külsőbb kör. Felnőtt nő vagy, érted az árnyalatokat.
– Árnyalatok… – bólintott Nóra. – Remek szó, amikor valaki elegánsan akar taplón viselkedni.
Erzsébet szeme felcsillant.
– Nahát, előkerült a hangod. Nóra, kérlek, itt ne játssz keményet. Nektek Gáborral ez a luxus nem áll jól. Így is épphogy boldogultok. Ha már betoppantál, viselkedj szerényebben.
Nóra lassan kinyitotta a táskáját, ujjai megtalálták a boríték sarkát. A mellkasában tompán, dühösen vert a szíve.
– Mi teljesen rendben élünk.
– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Erzsébet. – Az a rendben, hogy a férjed negyvenévesen metrón jár, és bérelt lakásban lakik a város szélén? Ne nevettess. Péter például vett nekem egy új tévét, befizetett egy üdülést, még éttermet is szervezett volna, de mondtam, inkább maradjunk itthon, családiasabb. A ti hozzájárulásotokat viszont el sem merem képzelni.
– Ne féljen – felelte halkan Nóra. – Nem ragadós.
Vivien felnevetett, aztán köhögésnek álcázta.
– Nóra, ne kezdj rögtön támadni. Erzsébet csak aggódik Gáborért. Mégiscsak az édesanyja.
– Ha ez az aggódás, el sem tudom képzelni, nálatok milyen a szeretet – válaszolta Nóra.
Erzsébet türelmetlenül még közelebb nyújtotta a kezét.
– Elég volt. Add ide a borítékot, aztán menj. Bent ünnepelnek az emberek, nem családi vitát hallgatnak az előszobában.
Nóra végignézett a gyűrűkkel teleaggatott kézen, a frissen lakkozott körmökön, Vivien elégedett mosolyán, majd a nappali felé nyíló ajtón, ahol a rokonok az asztal körül ülve mereven a tányérjukra figyeltek, miközben egyetlen szót sem mulasztottak el.
És akkor benne valami átbillent. Nem látványosan, nem drámaian – inkább úgy, mint amikor valaki lekapcsol egy kapcsolót.
– Igaza van – mondta meglepően nyugodtan. – Nem rontom el az estét.
Ahelyett, hogy elővette volna a borítékot, visszazárta a táskáját.
A cipzár hangja élesen hasított a csendbe, mintha elnémult volna a zene.
Erzsébet pislogott.
– Ezt most hogy értsem?
– Óvintézkedés – felelte Nóra. – A pénz szereti a megbecsülést. Ott pedig, ahol az embert a küszöbön tartják és sámlikra osztják „rang” szerint, abból én nem sokat érzek.
– Elment az eszed? – sziszegte az anyós. – Az az ajándékom!
– Ajándékot adni szokás, nem kikapni valaki kezéből, mint valami levonást a hibázó alkalmazottnál.
– A fiam köteles támogatni az anyját!
– Lehet. De az nem kötelessége, hogy közben a feleségét megalázzák. Mégis minden alkalommal megtörténik, feltűnő lelkesedéssel.
Vivien előrelépett.
– Most kifejezetten csúnyán viselkedsz. Erzsébet nem fiatal már, nincs szüksége jelenetre.
– Akkor miért rendezitek meg minden egyes alkalommal, amikor megláttok?
– Senki nem rendez semmit – mondta Vivien jeges mosollyal. – Csak ne keverd össze a vendégszeretetet azzal, hogy bármit el kell tűrnünk, ha valaki túlérzékeny.
– Ezt hol tanultad? A passzív-agresszió aranyérmes szakán?
A nappaliból elfojtott nevetés hallatszott.
Erzsébet arca elvörösödött.
– Hogy mersz ilyen hangon beszélni az én házamban?!
– És maga hogy mer évek óta így beszélni a férjemmel? – emelte fel először a hangját Nóra. – Azt hiszi, nem mesél? Nem látom, hogyan járkál napokig maga után, mintha átment volna rajta egy úthenger? Két fia van. Az egyiket embernek tekinti, a másikat örök bűnbaknak. Aztán csodálkozik, hogy ma nem ő jött el?
– Azért nem jött, mert gyenge! – vágta rá Erzsébet. – Péter sosem tenne ilyet.
– Persze. Péter mindig hibátlan. Főleg amikor havonta egyszer begördül a csillogó autójával, átad valami látványos ajándékot, mindenki ámul, aztán hazamegy. Utána meg egy hétig Gábort hívogatja a csöpögő csap és a hivatalos ügyek miatt.
A folyosóra súlyos csend telepedett.
Vivien összehúzta a szemét.
– Vigyázz a szádra.
– Te pedig az arckifejezésedre – vágott vissza Nóra. – Most úgy nézel, mintha visszavonták volna a kedvenc akciódat.
– Én rengeteget teszek a családért.
– Díszleteket gyártasz – felelte Nóra halkan. – Szépen mutatnak, de mögöttük üres a tér.
Erzsébet egészen közel lépett hozzá.
– Takarodj innen. És többet ide be ne tedd a lábad.
– Rendben – bólintott Nóra. – Ez legalább egy őszinte mondat volt ma este.
– A pénzt itt hagyod!
– Nem. Gábor nem azért dolgozik, hogy azzal együtt alázzák is.
– Mindent elmondok neki!
– Nyugodtan. Mesélje el azt is, hogyan fogadta a feleségét a születésnapján. Mint egy futárt a lépcsőházban.
Ekkor Péter jelent meg a nappali ajtajában – magas, gondosan borotvált, drága ingben. Az az arckifejezés ült rajta, amit azok öltenek magukra, akik legszívesebben kimaradnának a konfliktusból, de közben mindenki szemében jók akarnak maradni.
– Mi folyik itt?
Nóra felé fordult.
– Végre megérkezett a családi befektetések fő támogatója. Röviden: köszönteni jöttem, de kiderült, hogy nem ütöm meg azt a szintet, hogy rendesen beléphessek az ajtón.
Péter bosszúsan nézett az anyjára, majd Vivienre.
– Anya, ezt nem lehetett volna… máshogy?
– Mit mondtam rosszul? – háborodott fel Erzsébet. – Csak az igazat.
– Az igazság magánál valahogy mindig pofon formájában érkezik – jegyezte meg Nóra.
Péter fáradtan sóhajtott.
– Nóra, ne csináljunk jelenetet. Add át az ajándékot, köszöntsd fel, és zárjuk le.
– Miért kellene úgy tennem, mintha minden rendben lenne?
– Mert ma ünneplünk.
– Remek indok. Tehát ha valakinek születésnapja van, korlátlanul lehet sértegetni másokat?
Vivien felhorkant.
– Ne dramatizáld túl.
– Te meg ne dirigálj. Már így is tele vagyok.
Péter a táskára pillantott.
– Rendben. Mennyi van benne?
– Ez nem rád tartozik.
– Nóra…
– Nem, Péter. Tudod, mi az igazán furcsa? Ebben a családban mindenki úgy számol Gábor pénzével, mintha közvagyon lenne. Ha össze kell dobni valamire, Gábor fizet. Ha ügyintézni kell, Gábor megy. Ha javítani, cipelni, sorban állni kell, megint csak ő. De a tisztelet valahogy mindig annak jár, akinek nagyobb az autója és fényesebb az inge.
Péter összeszorította a száját.
– Most túl messzire mész.
– Tényleg? És hol volt a te határvonalad, amikor a feleséged minden alkalommal úgy beszél velem, mintha a szegénység élő melléklete lennék? „Nóra, busszal jöttél?” „Nóra, biztos nehéz most nektek.” „Nóra, maradt egy kis süti, elviszed?” Mintha alamizsnát osztanátok, nem figyelmet.
A levegő megfeszült közöttük, és senki nem mert elsőként megszólalni.