Vivien arca egy pillanat alatt elsápadt.
– Én csak törődtem veled – mondta sértetten.
– Nem. Az törődés, ha mellém állsz. Amit te csinálsz, az fölülről lefelé nézés, becsomagolva kedvességnek.
Erzsébet drámaian összecsapta a kezét.
– Jézusom, micsoda hálátlanság! Befogadtuk, eltűrtük…
– Eltűrtetek? – Nóra hangjában éles nevetés csengett. – Igazán köszönöm. Adjak érte oklevelet? Soha nem fogadtatok el. Az első perctől kezdve Gábor tévedéseként kezeltetek. Mert nem hoztam lakást hozományként, nincs kocsim, nem „megfelelő” családból jövök, és nem mosolygok bájosan, amikor épp megaláznak.
A lakás belsejéből valaki bizonytalanul megszólalt:
– Talán tölthetnénk már a teát…
– Maradjatok már csendben! – csattant fel Erzsébet, hátra sem nézve.
Nóra megigazította a táskáját a vállán.
– Mindenesetre boldog születésnapot. Őszintén. Azt kívánom, egyszer vegyétek észre, hogy emberek vesznek körül benneteket, nem alkalmazottak és nem ranglista.
– Takarodj!
– Már úton is vagyok.
Sarkon fordult, és elindult a lépcső felé.
– Nóra! – szólt utána Péter. – Várj egy percet!
A nő megállt egy emelettel lejjebb. Péter utána ment, az ajtót résnyire hagyta, hogy odabentről halljanak is meg ne is.
– Ne csináljunk óvodát ebből – mondta halkan. – Gyere vissza, add oda a pénzt, és kész. Nem kell mindent végleg tönkretenni.
– Amit lehetett, már rég tönkretettetek. És nem én.
– Az anyánk csak egy van.
– Gábor idegrendszere is csak egy.
– Most épp ellenünk hangolod.
Nóra lassan felé fordult.
– Nem, Péter. Ti hangoltátok évekig saját maga ellen. Hogy mindig kisebbnek érezze magát. Kényelmes így, nem? Amíg az egyik fiú ragyog, a másik maradjon árnyékban, és még köszönje is meg, hogy ott állhat.
Péter félrenézett.
– Nem érted a helyzetet.
– Akkor magyarázd el.
– Anyánk nem könnyű természet, ez igaz. De egyedül nevelt minket a válás után. Mindig azt akarta, hogy vigyük valamire.
– És ezért az egyikből „aranygyereket” csinált, a másikból meg örök vesztest?
– Nem erről van szó.
– Akkor miért forog minden beszélgetés a pénz, a státusz, a „ki mire vitte” körül? Miért némul el Gábor fél napokra egy-egy hívás után? És miért nekem mondod, hogy nyeljem le, ahelyett hogy azt mondanád: „Anya, ez nem volt rendben”?
Péter fáradtan végighúzta a kezét az arcán.
– Mert nem akarok balhét a születésnapján.
– Én meg nem akarok lábtörlő lenni a születésnapján. És sehol máshol sem.
Az ajtó ekkor kinyílt, Vivien dugta ki a fejét.
– Péter, még sokáig? Mindenki vár a koccintásra.
Aztán Nórára pillantott, és gúnyos mosoly ült ki az arcára.
– Komolyan, Nóra? Ötezer forint miatt ekkora cirkusz? Ez már szinte kicsinyes.
Nóra összeszűkítette a szemét.
– Remek. Ha ennyire jelentéktelen összeg, biztosan boldogultok nélküle.
Vivien tátott szájjal állt egy pillanatig.
– Te egyszerűen irigy vagy – bökte ki végül. – Mindig is az voltál.
– Mire? Arra, ahogy mosolyogsz az emberekre, aztán az asztal alatt beléjük rúgsz? Köszönöm, kihagyom. Lehet, hogy a cipőm nem márkás, de legalább nem szorít a lelkiismeretem.
– Elég legyen – csattant fel Péter.
– Egyetértek – bólintott Nóra. – Elég volt.
Lesietett a lépcsőn, kilépett az utcára, és csak ott vette észre, hogy kapkodja a levegőt, mintha sprintelt volna. Az eső már elállt, az aszfalt nedvesen csillogott a lámpafényben. Valaki szatyrokat cipelt át az udvaron, a játszótéren egy elázott műanyag lapát hevert. Hétköznapi este volt. Ettől az egyszerűségtől valami különös nyugalom telepedett rá.
Elővette a telefonját, és tárcsázta Gábort.
– Igen? – szólt bele azonnal. – Mi történt?
– Eljöttem.
Csend.
– Hogy érted, eljöttél?
– Úgy, hogy felköszöntöttem, végighallgattam az ingyenes megalázó műsort, a pénz nálam maradt, és hazamentem.
Újabb szünet.
– Mondd még egyszer.
– A pénz. Nálam. Van. És eljöttem.
A vonal túlsó végén nagy sóhaj hallatszott, olyan hangos, hogy Nóra elmosolyodott.
– Te jó ég, Nóra…
– Tessék?
– Még soha nem éreztem ennyire az elmúlt huszonnégy órában, mennyire szeretlek.
– Na, ez már inkább családi támogatás, nem az a versenysport, amit nálatok űznek.
Gábor felnevetett.
– Kiabált?
– Mint egy túlhúzott sziréna.
– Vivien beszállt?
– Hát persze. Nélküle a családi méreg nem teljes.
– És Péter?
– Két szék között állt: lelkiismeret és kényelem. A megszokottat választotta.
– Értem…
– Gábor.
– Igen?
– Én oda többet nem megyek. És neked sem kötelező. Sem ünnepre, sem csapjavításhoz, sem ügyintézésre, sem azért, mert „anya kérte”.
Hosszú hallgatás következett.
– Szégyellem, hogy ezt neked kellett elintézned – mondta végül halkan.
– Ne szégyelld. Jó volt tisztán látni. Most már nincsenek illúzióim.
– Mit szeretnél most?
Nóra körbenézett. A sarkon egy apró cukrászda neonfénye világított, mellette pékség, ahonnan vanília és friss kávé illata szállt.
– Veszek valami édességet, hazamegyek, és megünnepeljük, hogy végre felnőttek lettünk.
– A lázadás ünnepe?
– Inkább a józan észé.
– Hozz képviselőfánkot.
– Olyan ízlésed van, mint egy kifáradt irodistának.
– Mert az vagyok.
– Rendben, akkor mellé bejgli is jön.
– Addig felteszem a vizet.
– És vedd elő a rendes tányérokat, ne azt a két csorba szélűt, amit mindig a „nem baj, ha eltörik” kategóriába sorolsz.
– És ha vendég jön?
– Ma én vagyok a vendég. És válogatós.
Amikor hazaért, Gábor már az előszobában várta. Nem faggatózott azonnal, csak átvette a csomagot, és szorosan magához ölelte. A mellkasán érezte, ahogy végre oldódik benne a feszültség.
– Na? – mormolta a férfi vállába. – Itthon a vesztes és a nincstelen.
– Szerintem ütős páros.
Bementek a konyhába. Apró helyiség volt, tele hűtőmágnesekkel, kopott függönnyel, és egy radiátorral, amely vagy szaunává, vagy jégveremmé változtatta a teret. Gábor tányérra tette a süteményeket, vizet forralt.
– Mesélj el mindent sorban – kérte.
– Hosszú lesz.
– Nem sietek. Ellentétben anyámmal, ha borítékról van szó.
Nóra részletesen elmondta az egészet: hol állt Erzsébet, hogyan mosolygott Vivien, mit próbált Péter elsimítani, és milyen kínos csend ült a nappaliban. Gábor eleinte komoran hallgatta, aztán egyre többször csóválta a fejét, végül halkan felnevetett.
– Mi olyan vicces?
– Az egész. Mintha lenne egy „Passzív-agresszió Akadémia”, és ők aranyérmet szereztek volna. Kár, hogy nem láttam Vivien arcát.
– Olyan volt, mintha a pezsgőjébe vizet öntöttek volna.
Gábor teát töltött, leült vele szemben.
– Tudod, én mindig azt hittem, tűrni kell. Hogy az anya akkor is anya, ha éles a nyelve. Hogy csak nehéz élete volt, és azért ilyen… – kezdte lassan, és a tekintete elkomorult, mintha most először merne kimondani valamit, amit eddig magában tartott.