– Most ezt tényleg komolyan mondtad, Erzsébet, vagy péntekenként ingyenes családi bohózatot tartasz? – csattant fel Gábor, és akkora erővel vágta le a fehér borítékot a konyhaasztalra, hogy a mellette heverő számlák szanaszét csúsztak az olajfoltos viaszosvásznon.
Nóra összerezzent. A boríték felpattant, majd oldalára dőlve megállt a csorba fedelű cukortartó mellett. Ötezer forint. Nekik ez nem aprópénz volt, amit csak úgy visszaadnak a kasszánál, hanem egy teljes hét nyugodtabb létezés, számolgatás és szorongás nélkül.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan, bár a férje arcáról leolvasható volt: minden megtörtént, ami csak rossz lehet, és még rá is tettek egy lapáttal.
Gábor lerogyott a hokedlire, mintha nem is leült volna, hanem összeesett volna.
– Mi? Az anyám, az történt. Közeleg a hatvanadik születésnapja, és úgy kezeli, mintha országos ünnep lenne. A nagyobbik fia, Péter – a család napfénye, büszkesége, majdnem miniszter, csak épp tárca nélkül. Én meg? Szerinte egy „kétkezi potyautas”, aki egész életében rossz irányba halad. És tudod, ki a hibás ezért? Te.
Nóra szó nélkül tett elé egy pohár vizet.
– Pontosan mit mondott?
– Szóról szóra érdekel? Rendben. „Az idősebb fiam tiszteli az anyját, a kisebbik csak szégyent hoz rá.” Aztán jött a kedvenc részem: „Péter felesége igazi úriasszony, te meg kit vettél el? Egy lányt az örökös akciós kártyájával.” Ez még hagyján. „Felcsíptél egy nincstelent, aki még tanácsokat is osztogat.” A végén pedig a jól ismert refrén: „Nincs rendes lakásotok, autótok, jövőtök.” Ott álltam, mint egy iskolás, akit felelősségre vontak.
Nóra ajka megfeszült. Nem is magát sajnálta, hanem őt. Azt, hogy mennyire természetessé vált ebben a családban a megalázás.
– Talán csak…
– Kérlek, ne – vágott közbe Gábor. – Ne gyere azzal, hogy „ilyen a természete”. Nem a természete ilyen, hanem a modora. Úgy beszél az emberrel, mintha egy odaégett lábas lenne.
Nóra leült vele szemben.
– Nem mentegetem. De holnap ott a kerek évforduló. Ha nem mész el, abból újabb felvonás lesz. Telefonok, szemrehányások, és Vivien majd gondoskodik róla, hogy az egész rokonság tudja: még az ajándékon is spóroltunk.
– És kit nem sértettünk még meg? A szomszédot? Az adóhivatalt? – húzta el a száját Gábor. – Nem akarok odamenni. Egy percre sem.
– Rendben. Maradj itthon. Én beugrom munka után, odaadom a borítékot, felköszöntöm, és jövök is. Nem ülök asztalhoz, nem koccintok, nem nézem végig a kirakatboldogságukat.
Gábor ránézett.
– Miért tennéd?
– Hogy le legyen zárva. Hivatalosan.
– Hivatalosan majdnem üres a hűtőnk – morogta. – Ez az ötezer forint a cipődre és a rezsire ment volna.
– Tudom.
– Akkor miért játszunk udvariasságot azok előtt, akik szerint nem is számítunk?
Nóra hallgatott. A vízforraló halkan zümmögött, odakint a márciusi udvar szürkeségében valaki indította az autóját, amely panaszosan köhögött.
– Mert látni akarom a saját szememmel – mondta végül. – Nem csak a te elmondásodból.
– Mit?
– Hogy meddig lehet ezt elviselni. És hogy talán itt a vége.
Gábor hosszasan figyelte, majd ivott egy kortyot.
– Tégy, ahogy jónak látod. De ne mondd, hogy nem szóltam.
– Nem fogom.
– És ha Vivien előadja a cukormázas mérgét, ne mosolyogj némán.
– Rendben.
– Komolyan. Az a szokásod, hogy akkor is kedvesen bólogatsz, amikor beléd rúgnak.
– Védekezés.
– Rossz fajta. Mint egy vírusirtó, ami beengedi a vírust.
Nóra elnevette magát.
– Igazán költői hasonlat.
– Ennyire futja a költségvetésből.
Másnap egy órával korábban elkéredzkedett a munkahelyéről. A főnöke húzta a száját, de a „kerek születésnap” szónak még ő sem tudott ellenállni.
Szitáló, hideg eső esett. Nóra a megállónál lévő virágoshoz lépett.
– Olyat szeretnék, ami szép, de nem aranyárban van – mondta.
– Az egész életemet most egy mondatban foglalta össze – sóhajtott az eladó, és krizantémokra mutatott. – Tartós, elegáns, nem kényes.
– Bárcsak én is ilyen lennék.
– Ilyen főleg a virág, meg néhány pénztáros – felelte a nő bölcsen.
Nóra megvette a csokrot, és felszállt a buszra. Valaki hangosan vitatkozott a fürdőszobacsempéről, egy kamasz ropogtatott valamit, mintha követ törne. Minden hétköznapi volt, csak a gyomra görcsölt.
Erzsébet háza előtt három autó állt. Az egyik Péter és Vivien fényes fekete terepjárója volt, amely úgy csillogott, mintha reklámfilmhez díszítették volna. A lépcsőházban parfüm, sült hús és pirított hagyma illata keveredett. A lakás mögül hangos nevetés szűrődött ki.
Nóra megnyomta a csengőt.
A zaj egy pillanatra elhalt, majd kinyílt az ajtó. Erzsébet állt ott, sötétkék ruhában, tökéletes frizurával és sminkkel, kihúzott háttal, mintha nem egy panellakás előszobájában, hanem egy elegáns bálon fogadná a vendégeket.
Végigmérte Nórát, és a tekintetében nyoma sem volt örömnek.
– Ó. Te vagy az.
– Jó estét. Boldog születésnapot kívánok.
– Gábor hol maradt? Elfáradt a lába? Vagy a lelkiismerete?
– Nem jött. Ketten küldjük a jókívánságokat.
– Tehát a saját jubileumomon a fiamat sem érdemlem meg – mondta hangosan a lakás belseje felé, hogy mindenki hallja. – Megható.
A folyosóról azonnal felbukkant Vivien, pohárral a kezében. Hibátlan külső, drága ruha, és egy mosoly, amely hidegebb volt az esőnél.
– Nóra, szia! Már azt hittük, még a látogatáson is spóroltok.
– Vivien – bólintott röviden.
– Gyere csak be. Bár a nappaliban már minden hely foglalt. A konyhában talán maradt egy szék. A főétel elfogyott, nálunk gyorsan jár a tál.
– Nem maradok sokáig – felelte Nóra. – Csak átadom az ajándékot.
Erzsébet két ujjal vette át a csokrot.
– Ágnes, tedd ezt valahova – szólt hátra. – De ne a nagy vázába, oda az igazi csokrok kerülnek.
Nóra arca forró lett.
– Igazán kedves.
– Ma őszinte lehetek, ünneplek – felelte Erzsébet, majd kinyújtotta a kezét. – Na, mi van a borítékban? Add csak.
– Talán be is engedne? – kérdezte Nóra halkan, miközben átlépte a küszöböt, és érezte, hogy ez az este még korántsem ért a végéhez.