– Komolyan mondod? – kérdezte Anna halkan. A gyomra egyetlen jeges csomóvá rándult, mégsem kiabált. Nem tört ki belőle zokogás, nem rohant Péterhez számonkérően, ahogyan azt a férfi talán előre elképzelte. Csak állt mozdulatlanul, és nézte őt. A szíve egyenletesen vert, szinte gépies ritmusban, mintha a teste ösztönösen takarékoskodna az erejével arra, ami még ezután következik.
Lassan visszaeresztette a merőkanalat a fazékba, amelyben az imént melegítette fel a vacsorára szánt levest, majd szembefordult a férjével. A gőz felszállt, betöltve a konyhát a jól ismert zöldséges-csirkés illattal, de most minden idegennek hatott: a szag, a mennyezeti lámpa fénye, sőt még a saját keze is, amely hirtelen ólomsúlyúnak tűnt. Péter a konyhaajtóban állt a szürke öltönyében – abban, amelyet egy hónapja együtt választottak ki a plázában –, és Anna próbálta felfogni a hallottakat. Nyolc év házasság. Egy közös otthon, amelynek minden sarka az együtt töltött idő lenyomatát őrizte. Esték a balkonon teával, tervek, álmok. És most mindez egyetlen kijelentéssel semmivé foszlott.
Péter beljebb lépett, letette a táskáját egy székre, majd összefonta a karját a mellkasán. Az arca, amely máskor nyílt és barátságos volt, most feszültnek látszott. A szemében átsuhant valami bűntudatszerű árnyék, de igyekezett határozottsággal elfedni. Nyilvánvaló volt, hogy előre begyakorolta ezt a jelenetet – talán már hazafelé az autóban, talán még az irodában. Sírós jelenetre, könyörgésre számított. Anna viszont válaszokat akart.
– Igen, komolyan – felelte Péter, a hangja a szokottnál keményebben csengett. – Lilla gyermeket vár. Már a negyedik hónapban van. Tőlem. Nem hagyhatom magára ilyen helyzetben. Szeretjük egymást. Az új családomnak szüksége lesz lakásra és autóra. A törvény szerint a házasság alatt szerzett vagyon feleződik. A lakás és a kocsi is közös, de én mindkettőt viszem. Te értelmes nő vagy, fel kell fognod.
Anna úgy érezte, mintha belül valami finoman megrepedt volna, hangtalanul, mint amikor a hó súlya alatt elpattan egy vékony ág. Lilla. Az a fiatal nő a munkahelyéről, akiről csak futólag hallott: energikus, mindig mosolygó az irodai rendezvényeken készült fotókon. Hónapok óta sejtett valamit. A késő esti hazatérések, az idegen parfüm illata az ingeken, amelyeket szombatonként mosott, a hirtelen jött „hétvégi kiküldetések”. Hallgatott, bízott abban, hogy elmúlik, hogy a család mégis fontosabb lesz számára. Most a remény helyén dermedt tisztaság maradt.
Leült az asztalhoz, félretolta a tányért, és intett Péternek, hogy foglaljon helyet vele szemben. Ez a konyha közös tér volt: világos falak, amelyeket együtt választottak ki, a nagy asztal, ahol születésnapokat ünnepeltek, vagy csak beszélgettek egy hosszú nap végén. Most a csend túlságosan sűrűnek tűnt.
– Üljünk le, és beszéljük meg nyugodtan – mondta Anna kiegyensúlyozott, mégis határozott hangon. – Mióta tart ez köztetek?
Péter helyet foglalt, de a teste feszült maradt. Ujjai doboltak az asztallapon. Láthatóan kizökkentette Anna higgadtsága.
– Fél éve… talán valamivel több – felelte, kerülve a tekintetét. – Nem így terveztem. Egyszerűen megtörtént. Ő megért engem, támogat. Mellette újra élek, nem csak… sodródom a hétköznapokban. Te mindig dolgoztál, szerveztél, terveztél. Lilla más. Ő akarja ezt a gyereket. Tőlem.
Anna lassan bólintott. Emlékek sora öntötte el: az esküvőjük egy folyóparti kis étteremben, ahol Péter az első táncnál a fülébe súgta, hogy örökké együtt maradnak. Az első évek, amikor minden fillért félretettek a lakásra. Az extra műszakok a bankban, hogy gyorsabban összegyűljön az önerő. A nagyszülőktől örökölt pénz, amelyet beforgatott, majd apránként visszapótolt a családnak, hogy ne maradjon adósa senkinek. Péter akkoriban büszkén mondogatta, hogy Anna a biztos háttér az életében. Most úgy tűnt, a háttér feleslegessé vált.
– Én értünk dolgoztam – nézett a férfi szemébe. – Hogy ebben a lakásban élhessünk, amit most el akarsz vinni. Hogy legyen autónk, utazhassunk évente kétszer, kényelmesen éljünk. Ha eldöntötted, hogy vége, nem foglak visszatartani. De a vagyonról tévedsz.
Péter szája sarkában ideges mosoly jelent meg.
– Tévedek? Nyolc éve vagyunk házasok. Minden ez idő alatt lett megvéve. Beszéltem egy ügyvéddel: a törvény szerint feleződik minden. A lakás és az autó közös. Jogom van hozzá. És mivel gondoskodnom kell Lilláról meg a gyerekről, a bíróság valószínűleg nekem ítéli a lakást. Ne nehezítsd meg. Adok neked pénzt, segítek új helyet találni.
Anna felállt, az ablakhoz sétált. Odakint az őszi eső nedvesre mosta az udvart, sárga levelek tapadtak az aszfalthoz, a lámpák fénye megcsillant a tócsákon. Ezeket az estéket szerette: teázni a balkonon, jövőt tervezni. A jövő most eltűnt, de a tisztánlátás megmaradt.
– Emlékszel, hogyan vettük meg ezt a lakást? – kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna. – Te akkor épp nehéz időszakon mentél át a munkahelyeden, így én intéztem a papírokat. A nagymamám után maradt örökséget és a saját megtakarításomat tettem bele. Kötöttünk egy házassági szerződést is, amelyben rögzítettük, hogy az általam finanszírozott vagyon az én tulajdonom marad. Aláírtad. Siettél egy tárgyalásra, nem is olvastad végig.
Péter hirtelen felpattant, a szék hangosan csúszott a kövön.
– Miféle szerződés? Ilyesmire nem emlékszem! Mindig azt mondtuk, mindenünk közös!
Anna kiment a dolgozószobába, kihúzta az íróasztal felső fiókját, és elővett egy vékony bőrmappát, amely négy éve ott lapult érintetlenül. Visszatért, és Péter elé tette.
– Nézd meg. Az adásvételi szerződés. A tulajdoni lap – az én nevemen. A házassági megállapodás a te aláírásoddal. Az autó forgalmija szintén az én nevemre szól, mert a hitelt én vettem fel, és a törlesztés az én számlámról ment. Te használtad, de a pénzügyi felelősség az enyém volt.
Péter remegő kézzel lapozni kezdett. Az arcán előbb értetlenség, majd düh, végül bizonytalanság tükröződött, mintha hirtelen rájött volna, hogy a térkép, amely alapján tájékozódott, hamis volt.
– Ez… ez nem lehet igaz – suttogta. – Te előre készültél erre? Végig bolondnak néztél? Arra számítottál, hogy egyszer majd üres kézzel távozom?
Anna visszaült, összekulcsolta a kezét az ölében. Fáradtság ült rajta – hónapok elfojtott kérdései és reményei nehezedtek rá –, de ezzel együtt valami könnyebbség is. Mintha egyedül cipelt terhe lassan lehullana róla.
– Nem, Péter – felelte csendesen. – Nem a távozásodra készültem. Egyszerűen felelősségteljes voltam, és gondoskodtam arról, hogy ami az én erőmből épült fel, az biztos alapokon álljon. És ha tudni szeretnéd, miért tartottam ezt ennyire fontosnak, arról is beszélhetünk.