…– Egyszerűen meg akartam óvni mindazt, amit közösen hoztunk létre – folytatta Anna nyugodtan. – Téged sosem érdekeltek az apró részletek: ki törleszti a hitelt, kinek a nevén futnak a papírok, mire mennyi pénz megy el. Hazahoztad a fizetésedet, én pedig intéztem minden mást: kölcsönök, adók, felújítás, számlák. Nem akartam, hogy ha egyszer baj történik, mindketten üres kézzel maradjunk. Most pedig… te döntöttél úgy, hogy elmész. Én pedig nem fogok vitatkozni arról, ami jog szerint az enyém.
Péter felpattant, ideges léptekkel járkált a konyhában, majd az ablaknál állt meg. A sötét üvegen túl csak az eső csíkjai látszottak.
– Nem sajátíthatsz ki mindent, Anna! – csattant fel. – Gyermekem lesz. Laknom kell valahol. Lilla az állapotában nem költözhet albérletről albérletre. Ez így nem igazságos. Nyolc évig éltünk együtt. Én is beletettem a részem: szereltem, bútorokat vettem, fizettem a rezsit.
– Igen, hozzátettél – bólintott Anna. – És ezt soha nem tagadtam. De a nagyobb részt én álltam. A szerződések, az utalások mind ezt bizonyítják. Ha perre akarod vinni, tedd meg. Felkészültem rá. De te is tudod, mennyi esélyed van.
Péter felé fordult. A tekintetében düh és kétségbeesés keveredett.
– Teljesen megváltoztál. Régen megértőbb voltál, lágyabb. Most meg… mintha egy idegen állna előttem.
Anna ajkán halvány, szomorkás mosoly suhant át.
– Nem változtam meg. Csak nem hallgatok tovább. Menj Lillához, Péter. Kívánom, hogy boldogok legyetek. De a lakás és az autó marad. Az az enyém.
Még néhány másodpercig álltak egymással szemben. Aztán Péter hirtelen felkapta a táskáját.
– Ez még nincs lezárva. Keresek egy jó ügyvédet. Nem hagyom, hogy földönfutóvá tegyél. Meg fogod bánni.
Az ajtó csapódása élesen visszhangzott a falak között. A lakás egyszerre tűnt hatalmasnak és üresnek. Anna lassan az asztalhoz lépett, összeszedte a szétszórt iratokat, visszacsúsztatta őket a mappába, majd magához szorította. A szíve egyenletesen vert, mégis különös elegy kavargott benne: fájdalom az árulás miatt, és könnyebbség, mert végre kimondta az igazat.
Leült a nappali kanapéjára – arra, amelynek huzatát évekkel ezelőtt együtt választották –, és a falon függő esküvői fényképre nézett. A képen egymást ölelve mosolyogtak, mintha a világ rendíthetetlen volna körülöttük. Ujjával végigsimított a kereten.
Mi jön most? – villant át rajta. Péter nem az a fajta, aki könnyen feladja. Harcolni fog: bíróságon, közös ismerősökön keresztül, érzelmi zsarolással. De most már biztos volt benne: ez az ő otthona. Az ő élete. És nem engedi ki a kezéből azt, amiért éveken át dolgozott és küzdött.
Odakint tovább kopogott az eső. Anna lehunyta a szemét, és hosszú idő után először érezte, hogy mély levegőt tud venni. A valódi küzdelem talán most kezdődik, de ő már nem az a nő volt, aki némán tűr. Képes lesz megvédeni magát.
Másnap Péter visszatért. És nem egyedül.
Anna épp befejezte a reggelijét, amikor kulcs fordult a zárban. Nem számított rá ilyen hamar – azt hitte, legalább néhány napig Lillánál marad. Az előszobában azonban ott állt, mögötte pedig egy ötvenes éveiben járó férfi jelent meg, elegáns öltönyben, kezében bőrtáskával. Péter arca fáradtnak tűnt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, de a hangja határozott maradt.
– Anna, ő András Péter ügyvédem – mondta, miközben levette a cipőjét. – Tegnap este átbeszéltük az egészet. Szerinte a házassági szerződés megtámadható.
Anna letette a kávéscsészét, és lassan felállt. A szíve nagyobbat dobbant, de a hangja nyugodt maradt.
– Jó reggelt, András Péter. Fáradjanak be. Kávét kér?
Az ügyvéd udvariasan bólintott, miközben végigmérte. Látszott rajta, hogy nem először vesz részt hasonló jelenetben, mégis mintha meglepte volna Anna higgadtsága.
– Köszönöm, Anna. Feketén, cukor nélkül.
A nappaliban foglaltak helyet. Péter a kanapé szélére ült, mintha vendég volna a saját otthonában. Az ügyvéd a dohányzóasztalon szétterítette az iratokat. Anna kihozta a kávét, majd velük szemben helyet foglalt. A délelőtti fény bevilágította a szobát, megcsillant az esküvői fotó üvegén. Anna észrevette, hogy már nem hasít bele a fájdalom a látványba – inkább csendes, távoli szomorúság maradt utána.
– Térjünk a lényegre – kezdte András Péter, miközben kinyitotta a mappát. – Megkaptam a házassági szerződés másolatát. Mindketten aláírták, közjegyző hitelesítette. Ugyanakkor vannak olyan körülmények, amelyek alapján támadható. Péter akkoriban nehéz lelkiállapotban volt: elveszítette a munkáját, depressziós időszakon ment keresztül. Ez befolyásolhatta a döntését.
Anna egyenesen az ügyvéd szemébe nézett.
– Depressziós? Érdekes, én úgy emlékszem, akkor ünnepeltük az új állását. Ő ragaszkodott a szerződéshez. Azt mondta, legyen minden tiszta és átlátható. Még viccelődött is, hogy ez az én „biztosításom”, ha egyszer majd fiatalabb nőre cserélne.
Péter idegesen tette le a csészét; a kávé kilöttyent az alátétre.
– Ne ferdíts! Azért írtam alá, mert bíztam benned. Most meg ellenem fordítod.
– Nem fordítom ellened – felelte Anna halkan. – Azt teszem, amiben megegyeztünk. Te mondtad: legyen minden papíron, hogy később ne legyen vita. Most, hogy más mellett döntöttél, hirtelen már nem felel meg a megállapodás?
Az ügyvéd közbevágott, igyekezve tárgyilagos hangnemben tartani a beszélgetést.
– Nézzük a tényeket. Az ingatlan a házasság alatt került megvásárlásra, ahogy a gépkocsi is. Még ha a szerződés érvényes is, a bíróság figyelembe veheti a születendő gyermek érdekeit. Péter jogosult lehet részesedésre, hiszen anyagilag és munkával is hozzájárult az értéknövekedéshez: felújítás, berendezés, fenntartási költségek.
Anna lassan bólintott.
– Nem vitatom, hogy volt része benne. Készen állok pénzben rendezni az ő hányadát, piaci áron számolva. De a lakást és az autót nem adom. Nem véletlenül kerültek az én nevemre. A saját megtakarításomból, az örökségemből és az általam felvett hitelből fizettem őket. Nyolc éven át törlesztettem, miközben ő… karriert épített, és – mint kiderült – egy másik életet is.
Péter felugrott, idegesen járkálni kezdett.
– Úgy beszélsz, mintha semmit sem tettem volna! Dolgoztam, pénzt hoztam haza! Együtt választottuk ezt a lakást, együtt újítottuk fel! Most meg kidobsz az utcára? Gyermekem lesz, Anna! Egy ártatlan kisbaba!
A hangja megremegett. Anna érezte a mellkasában a feszültséget, de nem engedte, hogy eluralkodjon rajta.
– Nem én küldelek el – válaszolta csendesen. – Te döntöttél így. A gyerek a te felelősséged. Nem az enyém. Nem fogom a te új családodat az én lakásom árán eltartani.