A szobában egy pillanatra minden elcsendesedett, mielőtt András közbeszólt volna. Felemelte a kezét, jelezve, hogy elég volt a személyeskedésből.
– Próbáljunk meg higgadtak maradni – mondta tárgyilagos hangon. – Anna, azt javaslom, fontolja meg alaposan a helyzetet. Az ilyen perekben a bíróság gyakran annak kedvez, akinél kiskorú gyermek van, vagy úton van. Lilla már benyújtotta az orvosi igazolást a terhességről.
Anna lassan felvonta a szemöldökét.
– Már be is nyújtotta? – kérdezte élesen. – Vagyis mindent megbeszéltek előre? Elég gyorsan haladtok.
Péter az ablak felé fordult. A válla megfeszült, mintha láthatatlan súly nehezedne rá.
– Lilla babát vár, Anna. Nyugalomra van szüksége. Te mindig erős voltál. Megállsz a saját lábadon. Találsz majd másik lakást, újrakezded. Jó állásod van, a szüleid támogatnak. Nekem viszont… nekem nincs hova mennem.
Anna felállt, tett néhány lépést felé, de megállt annyira távol, hogy csak az üveg tükrében lássa Péter arcát.
– Komolyan azt gondolod, hogy mindent át kellene adnom, mert „megoldom”? – kérdezte halkan. – Mert nekem vannak szüleim, neked pedig egy várandós szeretőd? Nem én döntöttem úgy, hogy a hátam mögött új életet kezdesz. Nem a gyerekkel van bajom. De a saját jövőmet nem fogom feláldozni azért, hogy nektek könnyebb legyen.
A falióra egyenletes kattogása töltötte be a csendet. András lassan összeszedte az iratait; látszott rajta, hogy ma nem születik egyezség.
– Rendben – szólalt meg végül. – Ha nem sikerül megegyezni, keresetet nyújtunk be. Vagyonmegosztás, a házassági szerződés érvénytelenségének vizsgálata, tulajdoni arányok megállapítása. Hónapokig, akár egy évig is eltarthat. Addig mindketten bizonytalanságban lesznek. Gondolja át, Anna. Néha a kompromisszum kevesebb áldozattal jár.
Kezet fogott vele, majd az ajtó felé indult. Péter még a bejáratnál megtorpant.
– Anna… – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Nem akartam, hogy idáig fajuljon. Szerettelek. Tényleg. Csak… máshogy alakult minden.
Anna hosszan nézett rá. Nyolc év. Közös utazások, összebújós esték, suttogva megosztott titkok. Most mindez távoli emléknek tűnt, mintha egy másik élethez tartozott volna.
– Én is szerettelek – felelte csendesen. – És nem kívánok rosszat neked. De a lakás és az autó marad. Menj Lillához, építsétek fel a saját életeteket. Én pedig felépítem a magamét.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Anna visszasétált a nappaliba, leült a kanapéra, és tenyerébe temette az arcát. Nem sírt. Inkább valami jeges elszántság terjedt szét benne. Tudta, hogy ez még csak a kezdet. Péter nem fog könnyen visszavonulni. Az anyja bizonyára már értesült mindenről, és hamarosan érkeznek a szemrehányások. A közös ismerősök majd könyörögnek, hogy „ne nehezítse meg egy születendő gyermek apjának életét”. Lilla pedig minden bizonnyal az áldozat szerepében tetszeleg majd.
Anna azonban döntött. Felhívta régi egyetemi barátnőjét, aki ügyvédként dolgozott, és időpontot kért tőle. Ezután leült a laptop elé, és rendszerezni kezdte az összes dokumentumot: bankszámlakivonatokat, átutalásokat, hiteltörlesztési bizonylatokat. Minden egyes papír azt bizonyította, hogy a család anyagi alapját nagyrészt ő teremtette meg.
Este az édesanyja telefonált. Hangjában aggodalom csengett, de határozottság is.
– Kislányom, ma beszéltem Péterrel – mondta. – Azt állítja, az utcára teszed, miközben gyereke lesz. Mi folyik itt?
Anna tárgyilagosan, érzelmek nélkül mesélte el a történteket, mintha egy jelentést olvasna fel. A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
– Jól tetted, hogy mindent hivatalosan intéztél – szólalt meg végül az anyja. – De légy óvatos. Az ilyen emberek nem adják fel könnyen. A sajnálatra és a lelkiismeretre próbálnak hatni. Mi apáddal melletted állunk. Ha kell, odaköltözünk hozzád egy időre.
– Köszönöm, anya. Megoldom.
A beszélgetés után Anna kiállt az erkélyre. Az őszi levegő hűvösen csípte az arcát, mégis frissítő volt. Lenézett az udvarra, ahol egykor hétvégenként Péterrel bicikliztek. Milyen különös, gondolta, hogy tegnap még a „mindörökké”-ben hitt, ma pedig már a saját határait védi.
Három nappal később hivatalos irat érkezett. Keresetlevél. Péter követelte a vagyon megosztását, a házassági szerződés megsemmisítését, sőt ideiglenes beköltözési jogot is a lakásba a per végéig. Anna figyelmesen végigolvasta a sorokat. Nem harag töltötte el, hanem hideg, tiszta erő. Tudta, hogy nehéz lesz: bíró előtt állni, kérdésekre válaszolni, elviselni a „szívtelen” jelzőt. De készen állt.
Az első tárgyaláson Péter a túloldalon foglalt helyet, mellette Lilla ült. A nő hasa már gömbölyödött, egyik kezével Péter ujjait szorította, és szemrehányó pillantásokat vetett Annára. Péter ügyvédje választékos szavakkal beszélt erkölcsről, a születendő gyermek jövőjéről, és arról, hogy egy nőnek megértőnek kell lennie.
Anna csendben hallgatta. Amikor megszólalhatott, felállt, és nyugodt, de határozott hangon így szólt:
– Nem a gyermek ellen harcolok. Azt nem engedem, hogy az életemet mások kényelmére használják fel. Ami itt van, azért én dolgoztam meg. Nem adom át csak azért, mert valakinek így egyszerűbb.
A bíró figyelmesen nézte, majd elnapolta az ügyet. A tárgyalóterem előtt Péter utolérte a folyosón.
– Anna, kérlek, beszéljünk ügyvédek nélkül – mondta halkan. – Emberként.
Lilla kissé távolabb állt, a telefonját bámulva.
– Hallgatlak – felelte Anna.
– Tudom, hogy hibáztam. De gondolj a babára. Szüksége van stabilitásra, apára. Ha mindent elveszítek, albérletbe kell költöznöm, hitelt felvennem. Összeroppanok. Te mindig erősebb voltál nálam.
Anna végigmérte. Látta rajta a fáradtságot, a félelmet. De a régi, önfeladó sajnálat már nem ébredt fel benne.
– Nem én roppantalak össze – mondta halkan. – A döntéseid vezettek ide. Kívánom, hogy Lillával és a gyermekkel boldogok legyetek. De a lakás és az autó marad. Ez nem bosszú. Ez jogos.
Péter tiltakozni akart, de Anna már elindult a kijárat felé. Mögötte Lilla sietős léptei és suttogása hallatszott.
Odakint ragyogott az őszi napfény. Anna mély levegőt vett. A szabadság érzése áradt szét benne – rég elfeledett, mégis ismerős. A küzdelem java még hátravolt: tárgyalások, papírok, családi viták. De most először nem egy „mi”-ért harcolt, hanem önmagáért.
Ez az érzés erősebb volt minden fájdalomnál.
A bíró rövid szünetet rendelt el, és a teremben sűrű, tapintható csend telepedett meg. Anna a helyén maradt, tenyere kissé nedves volt, ám tartása egyenes. Az elmúlt hónapok alatt hozzászokott a tárgyalóterem sajátos légköréhez: a kopott székek szagához, a papírok halk surrogásához, a magas ablakokon beszűrődő fényhez, amely ferdén esett a bíró asztalára. Ma a végső meghallgatás zajlott. Hamarosan eldől minden.
Péter a túloldalon ült, Lilla mellett. A nő gömbölyödő hasát óvón takarta a keze, időnként lehajolt hozzá, és halkan suttogott neki valamit, mintha ezzel is erőt adna. Péter arca beesettnek tűnt, öltönye mintha nagyobb lett volna rajta, mint régen, és a szeme alatt sötét árkok húzódtak. Az elmúlt hónapok látható nyomot hagytak rajta – lefogyott, halkabban beszélt, és a tekintetében ott bujkált valami, amit Anna korábban sosem látott.