— felelte Lilla hűvösen. — Csakhogy valaki más fontosabbnak tartotta, hogy a felújításra félretett pénzt másra költse.
— Ugyan már, ne csinálj ebből ekkora ügyet! — legyintett Ildikó. — Pénz jön, pénz megy. Gábor majd keres még, mindig is talpraesett fiú volt.
Lilla ujjai ökölbe szorultak, körmei a tenyerébe vájtak. Minden erejére szüksége volt, hogy ne emelje fel a hangját.
— Ildikó, mondja meg őszintén… miért jött? — kérdezte kimérten.
— Jaj, tényleg! — kapott a fejéhez az asszony. — Azon gondolkodtam, mi lenne, ha hozzám költöznétek. Nagy a lakásom, kényelmesen elférnénk. A tiéteket kiadhatnátok, abból szép kis bevétel lenne.
Lilla egy pillanatig azt hitte, rosszul hall.
— Jól értem? Elvitte a pénzünket, amit a felújításra szántunk, most pedig azt javasolja, hogy költözzünk magához?
— És ebben mi a kivetnivaló? — tárta szét a karját Ildikó. — Gábor az én fiam. Nem idegenek vagyunk egymásnak. Élnénk együtt, mint egy rendes család.
Lilla hangja remegett az indulattól.
— Tudja mit? Fogja a tortáját, és menjen el. Most azonnal.
— Nahát, micsoda hálátlanság! — szisszent fel az anyós. — Jó szándékkal jövök, te meg így beszélsz velem…
Lilla szó nélkül kitárta az ajtót, és jelentőségteljesen az előszoba felé intett. Ildikó sértetten felhúzta az orrát, majd sarkon fordult, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.
Gábor késő este ért haza. A konyhában találta a feleségét, egy pohár borral a kezében.
— Mi történt? — kérdezte azonnal, amikor meglátta Lilla arcát.
Lilla részletesen elmesélte a látogatást. Ahogy haladt előre a történetben, Gábor tekintete egyre komorabb lett.
— Beszélek vele — mondta végül határozottan. — Ez így nem mehet tovább.
— Nem — rázta meg a fejét Lilla. — Nem egyedül. Ketten megyünk. Együtt kell kiállnunk magunkért.
Másnap elmentek Ildikóhoz. Az asszony széles mosollyal és túláradó lelkesedéssel fogadta őket, ám gyorsan rájött, hogy most nem baráti csevej következik.
— Anya — kezdte Gábor komolyan. — Azért jöttünk, hogy tisztázzunk valamit. Nem költözünk hozzád. És szeretném, ha a jövőben nem szólnál bele a házasságunkba.
— Hogyhogy ne szóljak bele? Az anyád vagyok! — csattant fel Ildikó.
— Gábor édesanyja, igen — felelte Lilla nyugodt, de szilárd hangon. — De én a felesége vagyok. A gyerekeink pedig a mi felelősségünk. Szívesen látjuk vendégként, de a döntéseket mi hozzuk meg.
— És még valami — tette hozzá Gábor. — Anyagilag sem tudlak tovább támogatni. Saját céljaink vannak, terveink a jövőre nézve. Sajnálom, de ezt el kell fogadnod.
Ildikó sértetten sóhajtozott, de ezúttal nem vitatkozott. Láthatóan megértette, hogy a fia most nem hátrál meg.
Amikor kiléptek az utcára, Lilla úgy érezte, mintha óriási súly gördült volna le a mellkasáról. Megfogta Gábor kezét.
— Köszönöm — mondta halkan.
A férfi megszorította az ujjait.
— Inkább én tartozom neked hálával. Amiért nem fordítottál hátat nekem. Amiért hagytad, hogy helyrehozzam, amit elrontottam.
Aznap este, amikor Márkot és Rékát ágyba fektette, Lilla hosszasan nézte békés arcukat. Arra gondolt, talán szükség volt erre a konfliktusra. Megtanulták, hogyan húzzanak határokat, és mit jelent valóban összetartani.
— Anya… lesz nekem egyszer saját szobám? — kérdezte álmosan Márk.
— Lesz bizony — simította meg a haját Lilla. — Egyszer egy tágas lakásba költözünk, ahol mindkettőtöknek külön kuckója lesz.
— Nekem is? — motyogta félálomban Réka.
— Neked is, kincsem — mosolygott rá.
Miután betakarta őket, kilépett a gyerekszobából. Gábor a folyosón várta.
— Hallottam, mit ígértél nekik — mondta csendesen. — És igazad van. Meg fogjuk valósítani. Kerül, amibe kerül.
Lilla a férje vállára hajtotta a fejét. A szemét könnyek csípték, de most nem a keserűség miatt. Hanem mert végre biztos volt benne: együtt bármit képesek leküzdeni. És ez többet ért minden felújításnál vagy új lakásnál.