Amikor Lilla a saját kulcsával kinyitotta az ajtót, dohos, állott levegő csapta meg. A nappaliban Gábor hevert a kanapén, ruhástul, féloldalra csúszva, kezében egy üres üveggel. A padlón szétszórt ingek és zoknik hevertek, a konyhában pedig mosatlan tányérok és poharak tornyosultak a mosogatóban.
Lilla lehunyta a szemét egy pillanatra, majd nagy levegőt vett. Nem szólt semmit, csak feltűrte az ujját, és munkához látott. Összeszedte a ruhákat, elindította a mosást, elmosogatott, kiszellőztetett. Jó egy óra telt el, mire a lakás ismét vállalható képet mutatott. Ekkor mocorgás hallatszott a nappaliból.
— Lilla! — ült fel kótyagosan Gábor, amikor meglátta. — Hazajöttél!
— Igen, visszajöttem — felelte higgadtan. — Beszélnünk kell.
Leültek egymással szemben a konyhaasztalnál. Gábor a kezét tördelte, kerülte a tekintetét.
— Tudom, hogy elszúrtam — kezdte végül rekedten. — Hibáztam. De helyrehozom, ígérem! Vállalok még egy állást, többet keresek majd…
Lilla lassan megrázta a fejét.
— Ez nem pusztán pénzkérdés, Gábor. Hanem bizalom. A hátam mögött döntöttél egy olyan ügyről, ami mindannyiunk életére hatással van. Meg sem kérdeztél.
— Féltem, hogy nemet mondasz — motyogta a férfi.
— Természetesen nemet mondtam volna! — csattant fel Lilla. — Hogy adhattad oda az utolsó megtakarításunkat felújításra, miközben a saját gyerekeid kinőtt ruhákban járnak?
— De hát ő az anyám… — próbálkozott Gábor.
— Én pedig a feleséged vagyok! — vágott közbe Lilla. — Márk és Réka a gyermekeid! Tényleg kevesebbet számítunk neked?
A kérdés a levegőben maradt. Gábor nem felelt.
Hosszú csend után Lilla törte meg a hallgatást.
— Maradok — mondta csendesen. — De nem miattad. A gyerekekért. Szükségük van az apjukra, még ha nem is tökéletes. Viszont jegyezd meg: ha még egyszer ilyen helyzetbe hozol minket, elmegyek. És a gyerekeket is viszem.
— Értem — bólintott Gábor komoran. — Nem fordul elő többé.
Lilla halvány, szomorú mosollyal reagált. Belül azonban tudta, hogy valami végérvényesen megváltozott. A bizalom, amely eddig összetartotta őket, megrepedt. És valahányszor a férjére néz majd, eszébe jut, milyen könnyedén tette kockára a családjuk biztonságát az anyja kedvéért.
Mégis maradt. Márkért és Rékáért. Azért az álomért, hogy egyszer saját otthonuk legyen, ami most bizonytalan időre távolabb került. És azért a jövőért, amelyben minden csalódás ellenére még mindig hinni próbált.
Este, amikor betakarta a gyerekeket, sokáig nézte az arcukat. Arra gondolt, talán egy nap megértik majd, miért mereng olyan gyakran az ablak előtt. Miért halványul el a mosolya néha a nevetésük hallatán. És miért ül ki különös, fájdalommal vegyes keserűség az arcára, amikor szóba kerül egy látogatás a nagymamához.
De ez még a jövő zenéje volt. Most csak puszit nyomott a homlokukra, megsimogatta a hajukat, és halkan suttogta:
— Aludjatok, kincseim. Minden rendben lesz.
Az idő lassan telt, és a mindennapok fokozatosan visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Gábor másodállást vállalt, gyakran estig bent maradt az irodában. Lilla plusz műszakokat kért az üzletben. A félretett összeg ismét gyarapodni kezdett, bár a korábbi megtakarítás szintjétől még messze jártak.
Egy este, amikor a gyerekek már aludtak, és Gábor ismét túlórázott, csengőszó törte meg a csendet. Lilla ajtót nyitott. A küszöbön Ildikó állt, kezében egy hatalmas tortával.
— Lillácska, drágám, beengedsz? — trillázta vidáman. — Hoztam egy kis süteményt, gondoltam, megiszunk egy teát.
Lilla szó nélkül félreállt, hogy utat engedjen az anyósának. Belül forrt benne az indulat, de erőt vett magán.
— Jaj, hát ezek a falak már igazán ráférne egy festés — csapta össze a kezét Ildikó, miközben körbenézett az előszobában. — És ez a padló is mennyire megkopott! A nagymamád után nem újítottátok fel?
Lilla lassan kifújta a levegőt.
— Most inkább arra gyűjtünk, hogy egyszer nagyobb lakásba költözhessünk, ahol a gyerekeknek külön szobájuk lehetne.