— Lilla, nem lenne jobb, ha idén március nyolcadikán mégsem mennénk át anyuhoz? — vetette oda Gábor szinte mellékesen, a tekintetét le sem véve a televízióról. — Úgyis tele lesz nála a lakás vendégekkel, és őszintén szólva most nem hiányzik egy újabb kiadás.
Lilla értetlenül fordult felé. A férje eddig mindig őt sürgette, hogy látogassák meg az édesanyját, most pedig hirtelen kibúvókat keresett.
— Ezt meg hogy érted? — kérdezett vissza gyanakvóan. — Te mondogattad mindig, hogy gyakrabban kellene mennünk hozzá.
— Hát… csak arra gondoltam… — habogott Gábor. — Mi lenne, ha kettesben ünnepelnénk? Beülhetnénk valahova vacsorázni.
A férfi viselkedése túlságosan átlátszó volt. Lilla biztosra vette, hogy titkol előle valamit. A kifogások erőltetettnek hatottak, a hangja bizonytalan volt.
Nem az zavarta, hogy változtatni akar a terven, hanem az, hogy kerülgeti az igazságot. Miért nem lehet egyenesen beszélni? Mi szükség ezekre a gyenge magyarázatokra?
— Gábor, most komolyan? — csóválta a fejét Lilla. — Miféle étteremről beszélsz? Alig jövünk ki a fizetésünkből. Nézz körül, a hűtő félig üres, te meg romantikus vacsorát emlegetsz.
— Gondoltam… esetleg fizethetnénk részletre a kártyával… — dünnyögte a férfi, de Lilla szigorú pillantását látva rögtön elhallgatott.
— Már megint hitelbe vernénk magunkat? — fakadt ki a nő. — Ebből elég volt. Úgy lesz, ahogy megbeszéltük: elmegyünk Ildikóhoz. Nincs vita.
Gábor sóhajtott egy nagyot, és nem erőltette tovább a dolgot. Lillát azonban nem hagyta nyugodni a kérdés: mi ütött a férjébe? Máskor ő szervezte a látogatásokat, most pedig mintha menekülni akarna.
A következő napokban Gábor feltűnően szétszórt lett. Egyik este kenyér nélkül állított haza, máskor percekig kereste a zokniját, amely ott hevert a szeme előtt. Amikor Lilla megkérte, hogy vegyen egy nagyobb kiszerelésű mosóport, a férfi arca elsápadt.
— Nem lehetne ezt jövő hónapra halasztani? — kérdezte halkan. — Most szűkösebben állunk.
— Szűkösen? — hökkent meg Lilla. — Hiszen múlt héten kaptad meg a fizetésedet. Hova tűnt?
— Sehova… csak… mindegy. Elintézem — zárta rövidre Gábor, és kelletlenül elindult a boltba.
Lilla egyedül maradt a lakásban, tele kérdésekkel. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta összerakni a mozaikdarabokat.
Március nyolcadika előtti este Gábor még egyszer próbálkozott.
— Lilla, biztos muszáj elmennünk? — kérlelte. — Kicsit furán érzem magam… Talán jobb lenne itthon maradni.
— Most már igazán elég! — csattant fel a nő. — Úgy viselkedsz, mintha rettegnél találkozni az anyáddal. Tartozol neki valamivel?
— Dehogyis! — tiltakozott azonnal Gábor. — Semmi ilyesmi… Na jó, hagyjuk. Menjünk.
Az ünnep reggelén beszálltak az öreg Grantába, és átautóztak a közeli városba, ahol Ildikó lakott. Az út során Gábor idegesen dobolt az ujjával a kormányon, és percenként az órájára pillantott.
— Megmondanád végre, mi bajod? — szakadt ki Lillából. — Olyan vagy, mint aki parázson ül.
— Nincs semmi gond — morogta a férfi, és még erősebben markolta a kormányt.
Amikor megérkeztek a házhoz, Lilla meglepetten torpant meg. Az épület homlokzatát állványok borították, az emeletekről fúró zaja hallatszott.
— Ez komoly? Felújítás van? — kérdezte csodálkozva.
Gábor arca falfehér lett, és valami összefüggéstelen választ motyogott.
A negyedik emeletre felérve Lilla szinte lélegezni is elfelejtett. A lakás teljesen megváltozott. Friss tapéta borította a falakat, a mennyezet modern, fényes burkolatot kapott, a padlón új laminált padló csillogott.
— Jaj, aranyoskáim, megjöttetek! — csilingelte vidáman Ildikó, miközben a folyosóra sietett. — Gyertek csak beljebb, mindjárt főzök teát!
— De hát mi történt itt…? — kezdte Lilla döbbenten, miközben körbefordult a ragyogóan felújított előszobában, és érezte, hogy a kérdéseire hamarosan választ fog kapni.