— …az anyja pedig már ott van — fejezte be Márk fáradtan. — Kidobtak onnan is. Hozzád akartam jönni, de nálad felújítás van. Gyakorlatilag fedél nélkül maradtam.
Sűrű, nyomasztó csend ereszkedett ránk. Erzsébet lassan felém fordította a fejét. Az arca eltorzult, tekintetében undor és izzó gyűlölet villant.
— Minden miattad van! — sziszegte. — Te raktad ki a lakásból! Most csavargó lett belőle, te meg itt terpeszkedsz a palotádban!
— Igen, itt élek — bólintottam higgadtan. — A saját otthonomban. Azért, amiért keményen megdolgoztam. És eszem ágában sincs bárkivel is osztozni rajta.
Márk mély levegőt vett, felkapta az egyik bőröndöt, és az ajtó felé kezdte terelni az anyját.
— Gyere már, anya. Ne csinálj még nagyobb jelenetet.
Erzsébet próbált kiszabadulni a karjából, közben hátrafelé sandított rám. A szemében egyszerre láttam a fenyegetést és a kétségbeesést: mintha egyszerre akarna eltiporni és könyörögni. Egy pillanatra megsajnáltam. Csak egyetlen pillanatra.
Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, a falnak dőltem, majd lassan lecsúsztam a padlóra. A csend szinte zúgott a fülemben. Fél éven át dolgoztam azon, hogy rendbe tegyem ezt a lakást: új függönyök, frissen festett falak, és végre eltűntek a kanapé alól előkerülő elhagyott zoknik is. Azt hittem, minden múltbéli tehertől megszabadultam.
Tévedtem. Az olyan emberek, mint Erzsébet, nem tűnnek el végleg. Mindig a legrosszabb pillanatban bukkannak fel újra, mint valami elsüllyeszthetetlen dugó. De ma én kerültem ki győztesen ebből az ütközetből. Holnap pedig szerelőt hívok, és lecseréltetem a zárakat.
A konyhaasztalon ott maradt a félig kiivott teásbögréje. A mosogatóba öntöttem a maradékot, majd a bögrét a szemetesbe hajítottam. Mintha az utolsó szálat is elvágtam volna, amely ahhoz a régi életemhez kötött, ahol mindig alkalmazkodtam és engedtem. Most már más nő lakik itt. Olyan, aki nem nyit ajtót bőröndökkel érkezőknek.