Péntek este volt, jócskán elmúlt már nyolc, amikor végre hazaértem. Az egész város beállt a dugóktól, én pedig csak arra vágytam, hogy arccal a párnába zuhanjak, és mozdulatlanul maradjak reggelig. A zár a megszokott kattanással engedett, de ami az előszobában fogadott, az egy pillanat alatt kizökkentett a fáradt kábulatból: két hatalmas, megkopott, fakó bordó bőrönd állt a fal mellett, mellettük egy kockás bevásárlókocsi, amelyből egy hagyma kandikált kifelé.
A gyomrom összerándult. Egy vad, megmagyarázhatatlan félelem keveredett bennem értetlenséggel. Betörés? Ugyan már – ezek a csomagok inkább szánalmasak voltak, mint fenyegetőek. Lassan beljebb mentem a lakásba, és amikor benéztem a konyhába, szinte földbe gyökerezett a lábam.
Az ablak melletti kedvenc fotelemben – abban, amelyért a válóper során külön harcot vívtam a volt férjemmel – kényelmesen elhelyezkedve ott ült Erzsébet, az egykori anyósom. Éppen az új függönyeimet méregette kritikus szemmel, miközben az én porcelánkészletemből kortyolgatta a teát.
– Jó estét, Erzsébet – préseltem ki magamból. Éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság; nem tudtam, a düh vagy a zavar miatt.
Lassan felém fordult. Az arckifejezése olyan volt, mintha főnyereményt ütött volna meg, mégis úgy tett, mintha az ő jelenléte volna a legnagyobb szívesség számomra.
– Na végre, megjöttél – nyújtotta el a szót. – Hol csatangoltál? Hívtalak többször is. A régi kulcs még működik, szerencse, hogy Márk nem cserélt zárat.
Márk. A volt férjem. Fél éve váltunk el. A pletykák szerint három hónapja már Nórával, a fodrászlánnyal él együtt egy apró garzonban a XI. kerületben.
– Erzsébet… és Márk hol van? Beszélt vele? – kérdeztem óvatosan, időt próbálva nyerni. A fejemben zúgott a vér. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de összeszorítottam a fogam. Túl régóta voltam már gyenge ahhoz, hogy most összeomoljak.