Erzsébet arca először hamuszürkévé vált, mintha minden vér kifutott volna belőle, aztán néhány másodperc múlva élénk, dühös vörösbe csapott át. Jól ismertem ezt a folyamatot: döbbenet, tagadás, végül a robbanás.
— Hazudsz! — sziszegte, és hirtelen felpattant a székről.
A mellkasához kapott, mint aki rosszul van. Máskor ilyenkor már rohantam volna a cseppekért, de most mozdulatlan maradtam.
— Ha szükséges, hívok mentőt — feleltem higgadtan. — De ágyat nem vetek magának. A teáját viszont nyugodtan megihatja.
— Hálátlan bestia! — üvöltötte. — Én csináltam belőled embert! Az én kapcsolataim révén kaptál állást! Én…
— Egy havi tizenötezres futármelót szerzett nekem, amikor még egyetemre jártam — vágtam a szavába. — Cserébe mostam a fehérneműjét, és Márkot ápoltam minden egyes átmulatott éjszaka után. Azt hiszem, kiegyenlítettük.
Ekkor megszólalt a csengő. Az ajtóban Márk állt: gyűrött melegítőben, karikás szemmel, a szeme alatt sötét folttal. Végigmért minket, és láthatóan megdermedt.
— Anya? Hát te? — kérdezte rekedten.
— Kicsim! — jajdult fel Erzsébet, és a nyakába vetette magát. — Azt mondja, elváltatok! Azt is, hogy valami Nórával élsz! Ugye ez nem igaz? Mondd, hogy csak rágalom!
Márk rám pillantott, majd vissza az anyjára. Úgy festett, mint egy rajtakapott kölyökkutya, és egy pillanatra még meg is sajnáltam.
— Anya… igen, elváltunk — motyogta végül. — De miért jöttél bőröndökkel? Mondtam, hogy most nem tudsz nálam maradni.
— Akkor mégis hol laksz? — csattant fel Erzsébet, és belemarkolt a kabátjába.
— Egy haveromnál húzom meg magam — sóhajtotta Márk. — Nóránál most nem maradhatok, mert az anyja megérkezett…