Nem akartam előtte gyengének mutatkozni, főleg nem ennek a nőnek a jelenlétében.
– Igen, úton van, mindjárt ideér – legyintett türelmetlenül. – Na, gyere inkább, segíts felhozni a csomagjaimat. Jó időre maradok. Pécsen felújításba kezdtem, a szomszédok idegeire megy az egész, ott képtelenség lakni. Úgy döntöttem, inkább nálatok húzom meg magam. Jó környék ez, közel a metró. Látom, rendet is raktál a lakásban. Helyes.
Úgy mért végig, mintha cseléd lennék, aki elmulasztotta időben odakészíteni a papucsot.
– Erzsébet – szólaltam meg újra, most már tagoltan, hogy minden szavam célba érjen. – Pontosan melyik fiához költözik?
Félrenyelt a teától, köhögni kezdett.
– Elment az eszed? – csattant fel. – Hát Márkhoz, ki máshoz? Ne játszd itt a sértődöttet! Tudom, sosem kedveltél igazán, de most nem alkalmas az idő a régi sérelmek felemlegetésére. Magas a vérnyomásom, nyugalomra van szükségem.
Nagyot sóhajtottam, és az ajtófélfának támaszkodtam, mert hirtelen elgyengültek a lábaim.
– Erzsébet… Márk és én elváltunk. Fél évvel ezelőtt.
A csésze megállt a szája előtt. A tekintete megkeményedett, majd lassan letette az alátétre; a porcelán élesen megcsendült.
– Ne bohóckodj – mondta jéghidegen. – Ez valami ostoba tréfa. Az anyja vagyok, tudom, hogy rendben van a házasságotok.
– Nem tréfa – biccentettem a bőröndök felé. – Hívja fel nyugodtan Márkot. Most már Nórával él. És ez a lakás az én nevemen van. Anyukám még az esküvő előtt ajándékozta nekem. Márk csak itt lakott. Aztán inni kezdett, összetörte az autót… Én pedig nem bírtam tovább, és beadta a derekam a válásra.
A levegő megfagyott közöttünk, és láttam rajta, hogy a kimondott szavak lassan, de kérlelhetetlenül eljutnak hozzá.