Megnyomtam a hívás bontását, és a megálló felé vezető útra néztem. Nem sokára érkeznie kellett a busznak, amely visszavisz a városba. Haza. De vajon ugyanoda térek vissza, amit eddig otthonnak hívtam?
Másnap reggel szürke égbolt és apró szemerkélő eső fogadott. A konyhában ültem egy bögre kávéval, és a párkányon csordogáló vízcseppeket figyeltem. A nappaliból tompa neszek hallatszottak: Mária forgolódott a kanapén. Előző este érkezett, teljesen összetörve, kisírt szemekkel. Gábor lefektette, takarót húzott rá. Én nem mentem ki hozzájuk. A hálóban maradtam, hallgattam Mária panaszait, Gábor vigasztaló suttogását, és közben csak egy hatalmas ürességet éreztem magamban.
Az előző nap mintha mindent kiégetett volna belőlem. A dühöt, a sértettséget, még azt az elégtételt is, amit korábban éreztem. Csupán kimerültség maradt, és egy különös, idegen nyugalom – olyan, mint amikor valaki végre kiszáll egy versenyből, amelyet soha nem nyerhetett volna meg.
Fél tíz körül megszólalt a telefonom.
– Júlia, megérkeztem az állomásra. Merre induljak? – kérdezte anya.
– Maradj ott, anya, megyek érted.
Felöltöztem, esernyőt vettem magamhoz, és szó nélkül elindultam. Gábor aludt, Mária csendben volt. Nem éreztem szükségét, hogy bármit is magyarázzak.
Az állomás kijáratánál anya már várt, kezében kis táskával, mellette egy nejlonszatyor, amelyből kapor és zöldhagyma kandikált ki. Mindig hoz valamit, mintha a városban nem lehetne zöldséget kapni.
– Kislányom – ölelt magához szorosan. – Mondd el, mi történt.
– Útközben elmesélem – feleltem.
A taxiban végig beszéltem. A telekről, Gáborról, a papírról, Máriáról és a rokonokról. Arról, hogyan bukkantam rá a padláson a szerződésre. Amikor befejeztem, anya sokáig hallgatott, az esőtől csillogó utcákat nézte.
– Tényleg megfeledkeztem róla – szólalt meg végül. – István akkor a szemem láttára tette borítékba, és azt mondta: „Tedd el, Erika, még jól jöhet.” Betettem az albumba. Aztán meghalt, és minden más fontosabb lett. Ha Mária tud róla, hatalmas cirkuszt rendezett volna. Így inkább csendben maradtam.
– Jó, hogy nem dobtad ki – mondtam.
– Nem tudom, jó-e – sóhajtott. – Egy családot szétszedni…
– Milyen családot, anya? – fordultam felé. – Ahol szolgáló vagyok és pénzforrás? Gábor szó nélkül kiadta a szobámat idegeneknek. Mária a holmimat a szemétre tette. Ez lenne a család?
Anya nem vitatkozott. Csak megszorította a kezem.
– Akkor menjünk, és tegyük rendbe.
Dél körül értünk a telekre. Az eső elállt, de a levegő még nehéz volt. A kapu tárva-nyitva állt. A verandán mindannyian ott ültek. Mária az asztalfőn, sápadtan, duzzadt szemmel. Mellette Margit és László. Gábor a korlátnál támaszkodott, kezében cigaretta – sosem gyújtott rá az anyja előtt.
Amikor meglátott bennünket, elnyomta a csikket, és elénk lépett.
– Júlia… Erika néni… – hebegte.
Anya hűvösen biccentett.
– Jó napot, Gábor.
Felmentünk a verandára. Mária felpattant.
– Visszajöttetek? – remegett a hangja. – Élvezni akarjátok, hogy megaláztok?
– Mária, ülj le – mondta anya nyugodtan. – Ne kiabálj.
– Ne kiabáljak? Elvennéd a házamat!
– A tiédet? – anya elővette a megsárgult papírt, kisimította az asztalon. – Olvasd el, kié. István saját kezű aláírása. Nem azért hallgattam évekig, mert féltem, hanem mert nem vágytam arra, ami nem az enyém. Most viszont a lányomról van szó.
Mária a papírra meredt, majd zokogni kezdett.
– István… hogy tehetted ezt velem? A feleséged voltam!
Margit vigasztalni próbálta, László hallgatagon figyelt. Gábor odalépett hozzám, félrevont.
– Júlia, beszéljünk kettesben.
– Hallgatlak.
– Mit akarsz elérni? Hogy utcára kerüljünk? Anyám ezt nem éli túl.
– És én? – kérdeztem halkan. – Amikor a dolgaimat kidobtátok, azzal törődtetek, hogy én mit élek túl?
– Nem gondoltam, hogy idáig fajul…
– De kellett volna gondolkodnod. Tíz évig én tartottam össze mindent. Te sodródtál, ahogy anyád mondta.
Elfehéredett.
– Mire célzol?
– Válni akarok.
Úgy hátrált, mintha megütöttem volna. Mária felkapta a fejét.
– Júlia, ne bolondozz! Egy telek miatt? Visszacsinálunk mindent!
– Nem a telekről szól – ráztam meg a fejem. – Hanem arról, hogy soha nem számított a véleményem.
Mária odarohant, megragadta a karomat.
– Hálátlan! A fiam tart el!
– Elég! – csattantam fel. – Én fizettem a hitelt, én raktam bele a pénzt. Gábor fizetése alig volt több zsebpénznél.
Dermedt csend ereszkedett ránk. László végül felállt, és szó nélkül lesétált a kertbe. Margit követte. Mária szótlanul állt, Gábor a földet nézte. Anya mellém lépett.
– Jól teszed – suttogta.
– Sajnálom, hogy belerángattalak.
– Te az én lányom vagy.
Elindultunk kifelé. A felhők mögül előbújt a nap, megcsillant a nedves leveleken. A kapunál László megállított.
– Júlia, igazad van – mondta komoran. – Kár, hogy ezt más nem látta be.
Megköszöntem, aztán anyával visszamentünk a városba.
Eltelt egy év.
Az új lakásom nappalijában ültem, teát kortyolva. Kicsi, de a sajátom. A telek gyorsan elkelt. Mária pereskedett, de a közjegyző igazolta a dokumentumot. Anya a vételár felét nekem adta önerőre. Tiltakoztam, de hajthatatlan volt.
Gábor eleinte könyörgött, aztán fenyegetőzött, végül eltűnt. Úgy hallottam, elköltözött Máriával valahova délebbre, és alkalmi munkákból él.
A munkahelyemen előléptettek. Több felelősség, több utazás – és több megbecsülés. Jó érzés volt, hogy számít a szavam.
Egy esős estén csengettek. Gábor állt az ajtó előtt, megviselten.
– Júlia, beszélnünk kell.
– Miért jöttél?
– Rájöttem, hogy hibáztam. Kezdjük újra. Megváltozom.
– Emlékszel, mit mondtál a verandán? „Így döntöttem.” Akkor ez volt a legfontosabb. Most én döntöttem. Olyan életet akarok, ahol ketten hozunk döntéseket.
– De én már más vagyok…
– Nem. Csak félsz az egyedülléttől.
Becsuktam az ajtót. Hallottam, ahogy a léptei távolodnak, majd csend lett.
Visszaültem a konyhába. A lámpafény csillogott a nedves aszfalton. Lentről gyereknevetés hallatszott. Egyszerű, hétköznapi este volt. Az én estém.
Anya előző nap hívott, hogy új palántákat ültetett, és hamarosan meglátogat. Megígértem, hogy sütök neki káposztás pitét.
Lefekvés előtt elővettem a régi dobozt. Benne már csak egyetlen irat lapult: az ajándékozási szerződés. Megsárgult, gyűrött szélű papír. Ujjaimmal végigsimítottam István aláírását. Egy elfeledett lap öt év pora alól, amely mindent megváltoztatott.
Visszatettem a helyére. Emlékeztetőnek. Hogy a hallgatás nem mindig erény. Néha ki kell mondani az igazat. És néha el kell menni időben.
Lecsoltam a villanyt. A város tompa zúgása beszűrődött az ablakon. Rég nem éreztem ilyen békét. Igazi, mély nyugalmat. Otthon voltam. A saját otthonomban.
Ő akkor azt mondta: „Így döntöttem.” Én pedig végre meghoztam a magam döntését – egy olyan élet mellett, ahol nem titkos padlásrejtekben születnek határozatok, hanem két ember közös akaratából. Ahol meghallják egymást. Ahol látják a másikat.
Lehunytam a szemem, és hosszú idő után először álomtalanul aludtam.