Az utca közben megtelt a megszokott reggeli zajokkal. A szomszédok sietve csapták be a kapukat, munkába indultak, a házmester serényen söpörte a járdát, valahol egy kutya ugatott türelmetlenül. Minden éppoly hétköznapinak látszott, mint bármely más napon. És mégis: semmi sem volt igazán a helyén.
A vízforraló kattant egyet, jelezve, hogy elkészült. Kávét készítettem, majd leültem az asztalhoz, és figyeltem, ahogy a hab lassan örvénylik a csésze tetején. A gondolataim furcsán kiürültek. Olyan volt a fejem, mint egy szoba nagytakarítás előtt – csupasz és visszhangos. Tudtam, hogy ma eldől minden. Csak ki kellett várnom az estét.
Mária tíz óra körül került elő a nappaliból. Az én köntösöm volt rajta, amit előző nap a széktámlán hagytam. Álmosan hunyorgott, az arca gyűrött volt az alvástól.
– Jaj, Júlia, már itthon is vagy? – csodálkozott. – Nem is számítottunk rád. Gábor azt mondta, csak holnap érkezel.
– Közbejött valami – feleltem röviden.
– Na, annál jobb! – fordult máris a hűtő felé, mintha mindig is itt lakott volna. Kivette az én tojásaimat, az én sonkámat, csörömpölni kezdett a serpenyőkkel. – Csinálok egy kis rántottát. Kérsz?
– Nem kérek.
– Te soha semmit nem eszel – legyintett. – Nézd meg magad, csupa csont vagy.
Szó nélkül figyeltem, ahogy magabiztosan mozog a konyhámban. Kinyitja a szekrényeket, leveszi a tányérjaimat, a villáimat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem kérdez. Fel sem merül benne, hogy kérdeznie kellene. Vajon mostantól ez az ő birodalma? Ha én mennél hozzá, és elkezdeném átrendezni a polcait, vajon tapsolna örömében?
Miután kiittam a kávémat, elöblítettem a csészét, majd bementem a hálószobába. A komód mélyéről elővettem a kis fadobozt. Kinyitottam. A papír ott feküdt benne érintetlenül. Pecséttel, aláírással, dátummal – öt évvel ezelőttről. Gondosan összehajtottam, borítékba tettem, a borítékot pedig a táskám belső zsebébe csúsztattam. A táskát a vállamra akasztottam, és kiléptem a szobából.
– Hová mész? – kiáltott utánam Mária.
– Sétálok egyet.
– És az ebéd?
– Nem tudom, mikor jövök.
Nem vártam választ. Kiléptem az utcára, és a park felé vettem az irányt. Leültem egy padra, néztem a galambokat, az anyukákat babakocsival, az idős néniket, akik magot szórtak a földre. Az idő vánszorgott. Felhívtam anyát, Erikát, megkérdeztem, mi újság. A kertjéről mesélt, a szomszéd Ilonáról, arról, hogy hamarosan bemegy a városba bevásárolni. Hallgattam a hangját, és arra gondoltam: fogalma sincs róla, hogy van egy telke. Hogy öt éve ajándékba kapta, és elfeledkezett róla. Az az asszony, aki minden születésnapomat, minden iskolai jegyemet fejben tartotta.
– Anya – szólaltam meg a beszélgetés végén. – Nem jönnél el a hétvégén?
– Miért, történt valami?
– Dehogy. Csak hiányzol.
Meglepődött, de végül igent mondott. Amikor bontottam a vonalat, megnéztem az órát. Fél egy. Még egy örökkévalóság estig.
Csak késő délután tértem haza. Gábor már otthon volt, a nappaliban ült a telefonját görgetve. Mária az asztalt terítette. Sült hús illata lengte be a lakást, krumplié és valami nehéz, zsíros ételé.
– Megjött a mi világjárónk! – trillázta Mária. – Ülj le, vacsorázunk. Gábor, menj, moss kezet!
Leültünk. Alig ettem, csak tologattam a salátát a tányéron. Gábor a munkájáról beszélt, Mária bólogatott, és újabb adagokat pakolt elé. Minden olyan volt, mint máskor. Csak bennem feszült valami, mint egy túlhúzott húr.
– Holnap kimegyünk a telekre – jelentette be Mária a végén. – A rokonok még ott vannak, segíteni kell. Júlia, te is jössz?
– Igen – feleltem. – Természetesen.
Láthatóan nem erre számított. Gábor is felpillantott.
– Ha akarod… – mondta bizonytalanul.
– Akarom.
Az este lassan csorgott. A hálóban ültem, a telefonomat bámultam, de egy sort sem fogtam fel. Gábor egyszer benézett.
– Haragszol? – kérdezte.
– Nem.
Elhitte. Mindig mindent elhitt.
Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem. A plafont néztem, és újra meg újra lejátszottam a másnapot. Ahogy belépek. Ahogy ők ülnek. Ahogy előveszem a papírt. A mondatok már készen álltak bennem, élesre csiszolva. Csak ki kellett mondani őket.
Reggel szürke felhők takarták az eget. Dél körül értünk a telekre. Az úton Mária folyamatosan sorolta Gábornak, mit kell megjavítani: a kerítést megerősíteni, a tornác lépcsőjét rendbe tenni, fát hasogatni télire. Gábor jegyzetelt a telefonjába, én pedig kifelé bámultam az ablakon.
A ház előtt az a köntösös asszony fogadott bennünket, akit korábban láttam a verandán teázni. Most rendes ruhában volt, mosolya szélesre húzódott.
– Mária, végre! Már nagyon vártunk! – kiáltotta. – Gyertek, terítettem!
Ő volt Mária nővére, Margit. Néhányszor találkoztunk csupán, például István temetésén. Most a férjével, Lászlóval érkezett vendégségbe – egy nagydarab, hallgatag emberrel.
– Júlia, emlékszel, mondtam, hogy jön a nővérem – hadarta Mária.
– Említetted – bólintottam.
Beléptünk. A szemem azonnal a régi szobám ajtajára esett. Nyitva állt. Odabent idegen ágy, idegen táskák az ablakpárkányon, az éjjeliszekrényem lámpa nélkül.
– Most Margiték alszanak ott – magyarázta Mária könnyedén. – Kényelmesebb nekik. Ugye nem gond?
Úgy kérdezte, mintha csupán egy függöny színéről lenne szó.
– Dehogy – feleltem higgadtan. – Semmi kifogásom.
– Remek! – csapta össze a kezét. – Gábor, gyere, megmutatom a kerítést!
Kimentek. Én a verandán maradtam Margittal és Lászlóval. Margit sürgött-forgott, süteményeket pakolt az asztalra.
– Üljetek csak! – mondogatta. – Júlia, Mária mesélte, sokat dolgozol.
– Igen.
– És gyerek? Nem terveztek?
– Egyelőre nem.
– Ráértek még – legyintett.
Figyeltem, ahogy a verandámon rendezkedik. Sárga függönyök, új, olcsó asztal. És hirtelen elfogott a nevethetnék. Olyan komolyan berendezkedtek. Mintha ez már az övék lenne. Pedig egy óra múlva minden más lesz.
Gáborék visszatértek, leültünk ebédelni. Árakat, rokonokat, tűzifát tárgyaltak. Én csendben teáztam.
– Olyan hallgatag vagy, Júlia – jegyezte meg Mária. – Csak nem megsértődtél?
– Nem. Épp beszélni szeretnék.
Az asztal fölött megfagyott a levegő. Gábor letette a villát.
– Miről?
Letettem a csészét, megtöröltem a számat, előhúztam a táskámból a borítékot. Kivettem belőle az iratot, kisimítottam az asztalon.
– Erről.
Mária értetlenül meredt rá. Gábor közelebb hajolt, olvasni kezdte. Az arca elsápadt.
– Ez… mi ez? – suttogta.
– Ajándékozási szerződés – válaszoltam nyugodtan. – Öt évvel ezelőtt kelt. Az édesapád, István, ezt a telket az én anyámnak, Erikának ajándékozta.
Súlyos csend telepedett ránk. Margit szája nyitva maradt, László megdermedt. Mária a mellkasához kapott.
– Hazugság! – zihálta. – Ilyen nincs! Hamisítvány!
– Nézd meg az aláírást. A közjegyző pecsétjét. Minden szabályos.
Gábor remegő kézzel olvasta újra.
– Tudtál róla? – nézett rám. – És hallgattál?
– Egy hete találtam meg a padláson, egy régi albumban. Ott rejtette el az apád.
– Nem rejtegetett semmit! – csattant fel Mária. – Mindent megosztott velem!
– Úgy látszik, nem mindent – feleltem halkan.
Felugrott, a szék felborult.
– Te kitervelted! Vártál, hogy… hogy…
– Ön segített – vágtam közbe higgadtan. – Ha nem költözteti be a rokonait a szobámba, ha nem dobja ki a holmimat, talán másképp beszélünk. De ennyire igyekezett, hogy nem akartam csalódást okozni.
Gábor krétafehéren ült.
– Júlia, beszéljük meg. Család vagyunk. Megoldjuk valahogy.
Ránéztem. A magabiztos „én döntök” férfi eltűnt. Csak egy riadt ember maradt.
– Te már döntöttél, amikor a nevét akartad átíratni a teleknek – mondtam. – Csakhogy öt éve már nem a tiétek.
Mária zokogva rohant ki. Margit utána sietett. László mozdulatlanul nézett rám, furcsa, elismerő tekintettel.
– Bocsáss meg – suttogta Gábor. – Visszacsináljuk. Anyát ráveszem…
– Késő – álltam fel. – Amikor hazajöttem a kiküldetésből, nem kérdezted, hogy vagyok. Csak azt mesélted, mit rendezett át anyád. És amikor elutaztam, hagytad, hogy kidobják a dolgaimat. Miről beszélgessünk?
Kiléptem a verandáról. Az udvaron, az almafa alatt Mária sírt, Margit vigasztalta. Elmentem mellettük a kapu felé.
– Júlia! – kiáltott utánam Gábor. – És most mi lesz?
Megálltam, visszanéztem.
– Holnap jön anyám – mondtam. – Majd eldöntjük.
Elindultam a buszmegálló felé. Kiabáltak utánam, de nem fordultam vissza. A nap áttört a felhőkön, az út pora ezüstösen csillogott. Minden lépéssel könnyebb lett a mellkasom, mintha egy évtized terhét tettem volna le.
A megállóban leültem, elővettem a telefonomat, és felhívtam anyát.
– Anya, ugye holnap jössz?
– Megyek, kislányom. Mi történt? Olyan furcsa a hangod.
– Semmi baj. Csak emlékszel, amikor apósom egyszer azt mondta, neked adja a telket?
Hosszú csend.
– Emlékszem – felelte végül halkan. – Azt hittem, csak mondja. Volt valami papír, beraktam egy albumba. Aztán elfelejtettem.
– Az a papír most fontos lesz – mondtam.