Az apósom aláírását hosszasan néztem. Felismertem a jellegzetes, a végén kunkorodó vonást – pontosan így írta alá mindig a nevét. Ott volt a közjegyző szignója is, a pecsét lenyomata. Nem másolat. Nem vázlat. Valódi, hivatalos irat.
Hogyan történhetett ez? Miért nem tudott róla senki? A papírt bámultam, és egyszer csak, mintha valaki egy régi fiókot rántott volna ki az emlékezetemben, felvillant egy évekkel korábbi jelenet.
Öt esztendővel ezelőtt történt. Anyával kimentünk a nyaralóba, mert István megkért minket, segítsünk palántázni. Akkor még csodálkoztam is, miért pont minket hív, hiszen Mária mindig mindent kézben tartott ott. De azon a hétvégén Mária nem volt jelen, elutazott a nővéréhez. A verandán ültünk, teát ittunk, a levegőben föld és frissen vágott fű illata keveredett. És István egyszer csak komolyan anyára nézett.
— Erika, te egyedül nevelted fel a lányodat. Férfi nélkül. Tudom, mennyire nehéz volt. Legyen legalább egy biztos pontod, ha bármi történne. Mária feltalálja magát, ő mindig talpra esik.
Anya akkor nevetett, legyintett, hogy ugyan már, nincs szüksége semmire. De István nem mosolygott. Azt mondta: amit megígérek, azt be is tartom.
Én akkor ezt egyszerű udvariasságnak vettem. Öreges nagyvonalúság. Nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Most viszont a kezemben tartott bizonyíték mást mutatott: elment a közjegyzőhöz, elkészíttette az ajándékozási szerződést. És az édesanyám nevét írta bele.
Elrejtette volna? Nem. Ahogy az albumra pillantottam, rájöttem: ide tette. Talán át akarta adni később, csak nem volt rá alkalma. Mária valószínűleg mit sem tudott róla — ha tud, ez a papír már rég nem létezne. Anya pedig… anya képes volt megfeledkezni róla. Ha nem a munkájáról volt szó, hajlamos volt szétszórttá válni. Elképzeltem, ahogy beteszi a táskájába, majd amikor legközelebb jön segíteni, átpakolja valahová, aztán egyszerűen kiesik az emlékezetéből.
A lapot a kezemben tartva éreztem, hogy valami forró és hatalmas árad szét bennem. Nem harag volt. Nem is káröröm. Inkább valamiféle mély, kozmikus igazságérzet, amely öt év pora alól tört felszínre.
Lentről Mária hangja szűrődött fel:
— Júlia! Elaludtál odafent? Meddig tart még?
Óvatosan összehajtottam az iratot, először a kabátom belső zsebébe csúsztattam, aztán meggondoltam magam, és mélyebbre rejtettem a vállamon lógó táskába. A kezem enyhén remegett.
— Már megyek! — szóltam vissza.
Körülnéztem még egyszer a padláson. A por szemcséi táncoltak a beszűrődő fénycsíkban. Aztán lehúztam az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott. Higgadtnak kellett maradnom. Gondolkodnom kellett.
Mária a nappaliban állt, egy ronggyal a kezében. Gábor a kanapén ült, a telefonját görgette.
— Találtál valami érdekeset? — kérdezte Mária mézes mosollyal.
Ránéztem. Az ápolt arcára, azokra a kezekre, amelyek már úgy rendezkedtek itt, mintha mindig is ez lett volna a birodalmuk. És visszamosolyogtam. Nyugodtan. Szinte kedvesen.
— Semmi különös. Csak régi kacatok — feleltem. — Nincs ott semmi értékes.
Aznap este későn értünk haza. Gábor egész úton arról beszélt, milyen jó, hogy az anyja végre rendet tesz a nyaralóban, mennyivel élhetőbb lesz minden. Én csendben néztem az elsuhanó utcai lámpákat, és éreztem a táskámban lapuló papír éles szélét. Mintha parázs lenne, amely át akarja égetni az anyagot. De nem vettem elő. Még nem.
Otthon a hálóban elővettem az ékszeres dobozomat, a régi, bársonybéléses ládikát, és a papírt a bélés alá csúsztattam. Gábor be sem jött utánam, rögtön a tévé elé ült a nappaliban. Így volt a legjobb.
Hétfő reggel üzleti útra indultam. A munkám feszített tempójú volt: szállítmányozással foglalkoztam, egy kisebb részleget vezettem. Gábor gyakran gúnyolódott: nő a logisztikában, micsoda tréfa. Amikor viszont pénzre volt szüksége, gondolkodás nélkül használta a kártyámat. Én pedig sosem tettem szóvá. Most először merült fel bennem a kérdés: miért nem? Miért hagytam, hogy ennyire természetesnek vegye?
A vonat a szomszéd megyébe vitt, az ablakon túl erdők és apró állomások suhantak el. A gondolataim újra és újra a dobozba rejtett szerződés körül forogtak. Anyát nem hívtam fel. Nem akartam, hogy pánikba essen. Előbb nekem kellett tisztán látnom. Hideg fejjel. Úgy, ahogy a munkában szoktam, amikor egy partner idegeskedni kezd.
Három napig szinte megállás nélkül dolgoztam. Tárgyalások, aláírások, számítások. A kollégák csodálkoztak, honnan van ennyi energiám. Nem volt bennem több erő, csak nem engedtem meg magamnak a lelassulást. Ha megállok, gondolkodni kezdek. Ha gondolkodom, elszakad a cérna. Arra még nem volt itt az idő.
Gábor minden este felhívott. Rövid, udvarias beszélgetések.
— Minden rendben?
— Igen.
— Rendesen eszel?
— Igen.
Aztán az egyik este:
— Anya átköltözött pár napra hozzánk.
Megmerevedtem.
— Hozzánk? — kérdeztem nyugodtan.
— A nyaralóban felújítás van. Itt kényelmesebb. Ugye nem gond?
A lakást közösen vettük, de a vételár nagyobb részét én fizettem ki. Akkor Gábor épp munka nélkül maradt, fél évig egyedül tartottam fenn mindent. Régi történet volt. Mindenki elfelejtette. Vagy úgy tett.
— Nem, nem gond — feleltem.
Hallottam, ahogy megkönnyebbül.
A harmadik napon, amikor egy partnerirodában írtam alá a szerződéseket, rezgett a telefonom. Ilona, a nyaralóbeli szomszéd.
— Júlia, ne haragudj, hogy zavarlak — hadarta izgatottan. — De azt hiszem, tudnod kell… az anyósod kipakolta a szobátokat. Láttam, ahogy férfiak hordják ki a bútorokat. A szekrényt, az ágyat. Ma pedig rokonok érkeztek hozzá, valahonnan vidékről. A ti szobátokban laknak.
A falnak támaszkodtam.
— Köszönöm, Ilona. Tudomásul vettem.
— De hát az a te szobád! — tiltakozott.
— Minden rendben — mondtam halkan, majd bontottam a vonalat.
Visszamentem, befejeztem az aláírásokat, mosolyogtam, kezet ráztam. Este felszálltam a hazafelé tartó vonatra.
Az úton képek villantak fel előttem: a bézs szekrény, amelyet három este szereltünk össze. A faragott lábú ágy, amelyhez ragaszkodtam. A kis éjjeliszekrény a régi lámpámmal. A könyveim a saját készítésű polcon. Hol lehetnek most? Egy nedves fészerben? Az udvar sarkában?
Felhívtam Gábort.
— Mi újság a nyaralóban? — kérdeztem.
Egy pillanatnyi szünet.
— Anya rendet rak.
— A mi szobánkhoz nem nyúltatok?
Csend. Hosszabb, mint az előző.
— Júlia, most úgysem használod. Anya rokonai pár napig ott alszanak. A bútorokat kitettük a tárolóba. Nem lesz bajuk.
Nem lesz bajuk. Majd visszahozom, ha akarom.
— És az engedélyemet nem akartad megkérdezni? — kérdeztem halkan.
— Anya azt mondta, megérted. Ráadásul most már az ő háza, ő dönt.
— Igazad van — feleltem. — Az ő háza.
Letettem. Az ablakon túl elszórt falvak fényei úsztak a sötétben.
És akkor újra eszembe jutott a bársony alá rejtett papír. Az a dokumentum, amely szerint a nyaraló és a telek az édesanyám tulajdona. Hogy mindaz, amit Mária most olyan magabiztosan átrendez, jogilag nem az övé.
Elmosolyodtam.
Reggel fél nyolckor futott be a vonat. Taxit fogtam — de nem haza mentem. Előbb a nyaralóhoz.
A kapu tárva-nyitva volt. Végigsétáltam az ösvényen. A déli fekvésű ablakban idegen muskátlik sorakoztak. Rózsaszín, virágmintás függöny takarta el a kilátást. A tornácon egy ismeretlen nő ült köntösben, bögrével a kezében.
— Kit keres? — kérdezte meglepetten.
— Én vagyok a tulajdonos lánya — feleltem nyugodtan. — Csak benéztem.
Nem vártam reakciót. Láttam, amit látnom kellett.
Visszaültem a taxiba, és most már hazafelé vettem az irányt. Tudtam, mi következik. Este, amikor Gábor hazaér, előveszem a ládikát. Előkerül a szerződés. Addig hadd érezzék magukat biztonságban.
A lakás csendes volt, amikor beléptem. Mária a nappaliban aludt, az én takarómmal betakarózva. A konyhába mentem, feltettem a vizet forrni, és leültem az ablak mellé. A reggel szokatlanul nyugodtnak tűnt, mintha a levegő is visszafojtaná a lélegzetét a közelgő beszélgetés előtt.