A vasárnap fullasztóan indult. A júliusi nap úgy nehezedett a tájra, mintha izzó fedőt borítottak volna rá, és még az öreg almafák árnyéka sem adott enyhülést a telken. A levelek mozdulatlanul lógtak az ágakon, mintha ők is feladták volna a küzdelmet a hőséggel.
A verandán ebédeltünk. A tányéromon lévő salátát csak ide-oda tologattam a villával, étvágyam nem volt. Velem szemben Gábor lelkesen magyarázott valamit az édesanyjának az új megbízójáról, Mária pedig csillogó szemmel hallgatta, újra és újra töltött neki a kompótból, és olyan büszkeséggel nézett rá, mintha legalábbis országot mentett volna. Tíz év házasság alatt megtanultam együtt élni az efféle jelenetekkel.
— Júliám, alig eszel valamit — tolta közelebb hozzám Mária a tálcát. — Sütöttem káposztás pitét. Azt szereted, nem?
— Köszönöm, majd később.
— Te mindig csak később — sóhajtott fel, aztán a fiára pillantott. — Olyan vékony lettél, mint egy nádszál. Gábor, figyelhetnél jobban a feleségedre.
Gábor csak legyintett, a tekintetét le sem vette a telefonjáról. Nála ez bevett szokás volt: előbb hosszan beszél, aztán hirtelen eltűnik a kijelző mögött, mintha minden fontos már elhangzott volna.
Kiittam a jeges teámat, és épp fel akartam ajánlani, hogy leszedem az asztalt, amikor Gábor letette a készüléket. Megköszörülte a torkát, előbb az anyjára nézett, majd rám, aztán megint rá. Ismertem ezt a pillantást. Így nézett akkor is, amikor közölte, hogy a nyaralás elmarad a munka miatt, vagy amikor bejelentette, hogy az édesanyja „csak egy hónapra” hozzánk költözik — abból végül fél év lett.
— Van valami, amiről beszélnünk kell — kezdte, és ujjával megkocogtatta az asztalt, mintha hivatalos bejelentést tenne. — A telekről van szó.
Elhallgatott, teret adva a szavainak.
— Mi van a telekkel? — kérdeztem.
— Úgy döntöttem, átíratom anyára.
Óvatosan tettem le a poharat, hogy még csak ne is csörrenjen. Mária a mellkasához kapta a kezét, mintha váratlanul érte volna a hír.
— Gáborkám, de hát minek? Így is minden rendben van. Júlia talán félreérti…
— Anya, kérlek — intette le türelmetlenül. — Ez az én döntésem. A telek apától maradt ránk, családi örökség. Maradjon biztos kezekben.
A gyomromban lassan forrni kezdett valami nehéz és sűrű. Igaz, a földet Istvántól, az apósomtól örökölte, de a ház már a mi közös életünk alatt épült fel. A jutalmamból fizettem ki az ablakokat, én alkudtam ki az építőanyag árát, én festettem a hálószobát, míg a tenyeremen vízhólyagok nem lettek. Mária akkoriban havonta egyszer látogatott ki, leült az árnyékba, és arról beszélt, mit csinálunk rosszul.
— Gábor — szólaltam meg halkan —, ez a ház közös munka volt. Emlékszel?
— És? — vont vállat. — A telek apué volt. Ráadásul anya nem idegen. Csak nem ellenzed? Nem valami vadidegent íratok be.
— Én igazán nem akarok viszályt — szólt közbe Mária mézes hangon. — Ha Júlia szerint ez igazságtalan…
Úgy adta elő, mintha ő lenne az áldozat, de a tekintetéből látszott: már sajátjának érzi az egészet.
— Meghoztam a döntést — zárta le Gábor. — Hétfőn beadom a papírokat.
A verandára rátelepedett a csend. A kerítésen túl kutya ugatott, egy alma tompán puffant a földön. Rájöttem: nem kérdez, nem egyeztet. Egyszerűen közöl.
— Rendben — feleltem végül, és felálltam. — Biztos vagy benne?
Meglepődött. Veszekedésre számított.
— Igen — bólintott, de a hangja már nem volt olyan magabiztos.
Az ajtóból még visszanéztem rájuk. Ugyanaz a gesztus, ugyanaz a felsőbbrendű nyugalom.
— Sétálok egyet. Túl meleg van.
Ahogy kiléptem a kapun, furcsa könnyebbség töltött el. Nem fájdalom. Nem düh. Inkább felismerés. Mintha egy ajtó csapódott volna be mögöttem — egy ajtó, amelyet én tartottam nyitva évekig.
Eltelt egy hét. Kívülről minden változatlan maradt, mégis minden más lett.
Gábor elégedetten járt-kelt. Hétfőn elintézte az ügyet, és azóta olyan arccal nézett rám, mint aki győztes csatából tért haza. Én csendben végeztem a dolgom: vacsorát főztem, összekészítettem a holmiját, rövid válaszokat adtam. Nem kérdezett.
Mária naponta kétszer telefonált. A felújítást tervezgették, függönyökről és kerítésről beszéltek. A tulajdonjog még „folyamatban volt”, de a hangjukból ítélve már lezártnak tekintették.
Szombaton Gábor közölte:
— Kimegyünk a telekre. Segíteni anyának rendet rakni.
— Milyen rendet? — kérdeztem.
— A padláson, a verandán. Ugye, jössz?
— Megyek.
Dél körül érkeztünk. Mária túláradó örömmel fogadott, Gábort hosszan ölelte, engem futó csókkal üdvözölt. A verandán rögtön feltűnt: az én fonott asztalkám eltűnt. A helyén egy lakkozott, csicsás darab állt. A saját varrású függönyeimet rikító sárga műszálas anyagra cserélték.
— Hol van a régi asztal? — kérdeztem.
— Ó, az már nagyon viseletes volt! — legyintett Mária. — Nézd, ezt vettem helyette.
— Semmi baja nem volt.
— Ugyan már, anya jobban tudja — szólt közbe Gábor.
Lenyeltem a választ.
Ebéd után kiosztották a feladatokat. Nekem jutott a padlás.
Odafent fülledt levegő fogadott, por és száraz fű illata keveredett. A telefon lámpájával világítottam körbe: dobozok, takarók, régi könyvek. Egy kiszáradt szekrény tetején fotóalbumok hevertek.
Leemeltem a legfelsőt. Régi képek: fiatal István egy ismeretlen nő oldalán — nem Mária volt. Lapozgattam tovább. Aztán egy összehajtott, megsárgult lap csúszott ki belőle.
Felvettem, kisimítottam.
Kézzel írt szöveg, alul pecsét és aláírás.
Ajándékozási szerződés.
Öt évvel korábbi dátummal.
István a telket és a rajta álló házat… Erikának, az édesanyámnak ajándékozza.
Leültem a poros padlóra. Újra elolvastam. A betűk nem változtak. A pecsét valódi volt. Az aláírás is.
És abban a pillanatban tudtam, hogy a történetnek még koránt sincs vége.