— Tisztelt Bíróság — ragadtam magamhoz ismét a szót, mielőtt bárki rendezhette volna a gondolatait, és előhúztam az utolsó iratot a dossziéból. — Módosított viszontkeresetet terjesztek elő.
A hangom nyugodt volt, szinte tárgyilagos.
— Mivel az ingatlan a házasság ideje alatt, közös jövedelemből került megvásárlásra, kérem annak fele-fele arányú megosztását.
Egy pillanatra szünetet tartottam, majd folytattam:
— Továbbá, tekintettel arra, hogy a felperes hárommillió forintot vont ki a családi kasszából, és azt az én írásos hozzájárulásom nélkül harmadik személyre fordította, indítványozom, hogy ennek az összegnek a felét térítse meg részemre. Vagyis egymillió-ötszázezer forintot.
— Ez rablás! — tört ki Gáborból a kiáltás, és az a korábbi magabiztos fölény, amit annyira szeretett viselni, egyszerre foszlott semmivé. — Tönkre akarsz tenni! Egy fillért sem kapsz!
Ránéztem, higgadtan.
— Csupán elszámolást készítek, Gábor. A családi költségvetésben hiány keletkezett. A hiányt pedig rendezni kell.
A tanácskozás meglepően rövid ideig tartott, alig húsz percig. Az ítélet bárki számára borítékolható volt, aki valaha kézbe vett már törvénykönyvet, nem csupán garázsok mélyén osztogatott „életbölcsességekre” hagyatkozott. Az anyósa által lobogtatott, nyilvánvalóan utólag fabrikált kölcsönpapírt a bíróság figyelmen kívül hagyta. A lakást hivatalosan is kettéosztották: egyenlő arányban illett meg minket.
Az igazi csapás azonban az indoklás végén érkezett. A bíróság kötelezte Gábort, hogy fizessen meg nekem egymillió-ötszázezer forintot, ami a közös vagyonból eltitkoltan elköltött pénz rám eső része volt.
Amikor kiléptünk a tárgyalóteremből, Gábor megtörten vonszolta magát a folyosón. Nóra szorosan mögötte haladt, és dühösen, sziszegve támadt rá:
— Hol van most az a lakás? Hol az a pénz, amit a szalon reklámjára ígértél? Én nem azért jöttem, hogy perekbe és tartozásokba keveredjek!
Erzsébet arca bíborvörös volt az indulattól. Elém állt a lépcsőnél, mintha útját akarná állni a távozásomnak.
— Mérges kígyó! Kiszipolyoztad a fiamat! Az utcára akarod tenni az egész családot! Ne legyen nyugtod!
Megálltam, lassan begomboltam a zakómat, és egyenesen a szemébe néztem.
— Erzsébet, a kiabálás helyett inkább intézkedjen. A fia mostantól hivatalosan is tartozik nekem egymillió-ötszázezer forinttal.
Egy pillanatra hagytam, hogy a szavaim leülepedjenek, majd hozzátettem:
— Ha nem fizet önként, a végrehajtó fog kopogtatni. És akkor az a gépkocsi is veszélybe kerülhet, amelyet az ön nevére íratott, hogy mentse, ami menthető. Jobb lesz időben lépniük.
Nem vártam választ. Sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé. A magassarkúm ütemesen koppant a márványpadlón. Nem éreztem kárörömöt, sem eufóriát. Csak mély, csendes elégedettséget — azt a fajta megkönnyebbülést, amikor az ember egy hosszú, embert próbáló nap végén precízen lezárja a legnehezebb ügyét.