— …hozta! — fejezte be Erzsébet élesen. — Mellette a fiam teljesen tönkrement. Se rendes ebéd, se melegség az otthonában! A lakást az én nehezen félretett pénzemből vettük, én gyűjtöttem rá évekig! Ott te senki vagy, még a nevedet sem érdemled!
Nem válaszoltam. Csak erősebben szorítottam magamhoz a kék mappámat. A folyosón való szócséplés a gyengék sportja. Aki biztos a dolgában, az jegyzőkönyv előtt beszél.
A tárgyalóteremben por és feszültség szaga keveredett. A bíró – egy ötven körüli, kimerült tekintetű asszony – úgy lapozta az aktánkat, mintha aznap már ötödször találkozna ugyanazzal a „kié a trón” típusú családi drámával.
— A felperes fenntartja a kereseti kérelmét a vagyonmegosztás tárgyában? — kérdezte tárgyilagos hangon, anélkül hogy felnézett volna.
Gábor kihúzta magát. Számára ez az egész eljárás színpad volt, az első sorban ülő Nóra pedig a lelkes közönség. Úgy feszített, mint egy előadó a katedrán.
— Tisztelt Bíróság! Kérem megállapítani, hogy az ingatlan az én különvagyonom, és ne képezze a közös vagyon részét! — jelentette ki emelt hangon, némi színpadi pátosszal.
— Igaz, hogy a házasság alatt vásároltuk. De kizárólag az én saját forrásaimból! Ha az alperes ragaszkodik a négyzetméterek felezéséhez, akkor a tartozást is osszuk ketté! Csatolom a kölcsönről szóló elismervényt.
Hatásszünetet tartott, majd diadalmasan folytatta:
— Édesanyámtól, Erzsébettől öt millió forintot vettem fel a lakás megvásárlására. Következésképp a volt feleségem köteles ennek a felét, azaz két és fél milliót megtéríteni.
Erzsébet a hátsó padban felpattant, és hevesen bólogatott.
— Így van, tisztelt bíróság! Minden fillért odaadtam! Magamtól vontam meg, csak hogy a fiamnak legyen otthona!
Gábor felém fordult. Arcán kárörvendő elégedettség ült.
— Semmit nem kapsz — sziszegte, abban a hitben, hogy végzetes csapást mért rám. — Érted? Sem-mit.
Megvártam, amíg ez a mondat elhangzik a jegyzőkönyv számára is.
A bíró a szemüvege fölött rám pillantott.
— Az alperes elismeri a felperes édesanyjával szembeni tartozást?
Felálltam, és kinyitottam a kék mappát. A hangom hűvös és pontos volt.
— Nem, tisztelt bíróság. A Családjogi törvény vonatkozó rendelkezése szerint a házastárs hozzájárulását vélelmezni kell ugyan egyes ügyleteknél. Ugyanakkor a bírói gyakorlat egyértelmű abban, hogy a közös kötelezettségek megosztásánál a bizonyítás terhe a felperest terheli. Neki kell igazolnia, hogy a kölcsön valóban a család érdekében került felhasználásra, nem pedig saját célokra.
Gábor lekicsinylően felhorkant. Nóra látványosan a szemét forgatta, mintha untatná a jogi érvelés.
— Természetesen a lakásra ment el! — csattant fel Gábor. — Itt az elismervény! A dátum egy héttel megelőzi az adásvételi szerződést a beruházóval. Milyen bizonyíték kell még?
Ránéztem az iratra, majd vissza a bíróra.
— A keltezés valóban egy héttel korábbi — feleltem nyugodtan, és elővettem a következő dokumentumot a mappámból.