— Pakold össze a rongyaidat, és tűnj el innen, amíg szépen mondom! Semmit sem fogsz kapni! — üvöltötte Gábor, és egy üres utazótáskát hajított a lábam elé.
— A lakás az enyém. Az anyám pénzéből vettük. Holnap új zárak kerülnek az ajtóra, és ha addig nem kotródsz el, a dobozaidat egyszerűen kirakom a lépcsőházba.
Nem hajoltam le a táskáért, és még csak meg sem rezzentem. Csak néztem azt a férfit, akivel tíz évet éltem le házasságban.
— Gábor, ezt az ingatlant a házasságunk alatt vásároltuk, tehát közös vagyonnak számít — feleltem higgadtan, a szemébe nézve.
— Amíg a bíróság nem dönt és nincs hivatalos vagyonmegosztás, jogom van itt lakni. Ha zárat cserélsz, kihívom a katasztrófavédelmet és a rendőrséget. A lakcímkártyám bizonyítja, hogy ide vagyok bejelentve. Az ajtó feltörésének költségét pedig levonják a rád eső részből.
Gábor, aki raktárvezetőként megszokta, hogy ordítással és fenyegetéssel intézi az ügyeket, vörösödni kezdett. Valahol mélyen meg volt győződve róla, hogy mivel többet keresett nálam, a Magyar Köztársaság törvényei is hozzá igazodnak.
Sarkon fordult, és úgy csapta be az ajtót, hogy megremegett a fal, és peregni kezdett a vakolat. Egyedül maradtam a nappali közepén. Belül reszkettem a kimerültségtől, de sírni nem akartam.
Tizenöt éve dolgozom áruforgalmi szakemberként egy szupermarket-hálózatnál. A munkám számokból, leltárakból és ellenőrzésekből áll: hiányokat tárunk fel, dokumentumokat vetünk össze, és higgadtan kezeljük azokat a beszállítókat, akik selejtet próbálnak ránk sózni.
A férjem azt hitte, velem is elbánhat úgy, mint egy leselejtezett raklappal. Csakhogy elfelejtette: én mindent papíron rögzítek.
Három héttel később a kerületi bíróság szűk, levegőtlen folyosóján találkoztunk újra.
Gábor nem egyedül érkezett. Jobbján Erzsébet, az egykori anyósom toporgott, haja túlzottan belőve, tekintetében rendíthetetlen önbizalommal. Bal oldalán Nóra állt — Gábor harmincéves új kedvese. Szemöldökstylistként dolgozott, és ez meg is látszott rajta: a saját ívei élesen, már-már ragadozó módjára keretezték a tekintetét.
— Asszonyom, lehetne egy kis tartása — nyújtotta el a szót Nóra, miközben végigmérte a visszafogott kosztümömet. — Engedje el ezt a lakást. Gáborral családot szeretnénk, gyerekszobát tervezünk, maga pedig görcsösen kapaszkodik ezekbe a négyzetméterekbe. Távozzon emelt fővel.
— A méltóság nem abban mérhető, hogy valaki meghátrál a pimaszság előtt — válaszoltam egyenletes hangon. — Hanem abban, amit a földhivatali tulajdoni lap mutat.
Erzsébet azonnal közbeszólt, mint egy jégtörő, amely utat vág a befagyott vízen:
— Nahát, már a jogszabályokat is fújja! Egy fillért sem tettél ebbe a családba… — kezdte élesen, és a folyosó levegője hirtelen még fojtogatóbbá vált.