– Kisfiam, én vagyok az, anya – csendült fel a telefonban a jól ismert hang.
Marcell akaratlanul is fintorgott. A túlmézes hangsúly mindig előkerült, valahányszor az anyósa beszélt vele, mintha csak szerepet játszana.
– Tudnál jönni hozzám? – folytatta Renáta sóhajtozva. – Megint annyi minden szakadt a nyakamba… Egyedül egyszerűen képtelen vagyok boldogulni.
– Anya, ezen a héten teljesen be vagyok táblázva – felelte Marcell őszintén. – Nem tudna megkérni valakit a faluból, hogy segítsen?
– Ugyan már! – háborodott fel Renáta. – Azoktól csak a bajt lehet várni. Több kárt csinálnának, mint hasznot.
Nyilvánvaló volt, hogy nem is számol más lehetőséggel, kizárólag a vejére. Egyetlen lánya, Lilla, szerelemből ment férjhez, és Renáta mélyen hitt abban, hogy ezért cserébe Marcellnek kötelessége szolgálni őt. Hiszen ő nevelte és taníttatta fel Lillát, aki már fiatalon is határozott, céltudatos természet volt. Hogy a fiataloknak még nem született gyerekük, azt Renáta kifejezetten előnyösnek tartotta. Esze ágában sem volt nagymamaként otthon üldögélni; a társasági életről inkább a szomszédasszonyok pletykáiból értesült, mint saját tapasztalatból, de a lehetőséget nem akarta elveszíteni.
Meggyőződése volt, hogy a kényelmes élethez szabad kezek kellenek. Okos asszony lévén ezt a nézetét nem hangoztatta nyíltan. Tudta jól: ami egyszer kirepül az ember száján, azt nem lehet visszaszívni. Ha Lilla meghallaná, talán halálosan megsértődne, sőt akár meg is szakíthatná vele a kapcsolatot. Ezt a kockázatot Renáta nem vállalta. Inkább hallgatott, de közben gond nélkül igénybe vette Marcell ingyenmunkáját, valahányszor alkalom kínálkozott. Hiszen – legalábbis saját értelmezése szerint – neki köszönhette a férfi, hogy ilyen kivételes felesége van, aki tűzbe-vízbe menne, s még az üzleti életben is megállja a helyét.
– Hogy bízzak meg bárkit innen? – panaszkodott most is remegő hangon. – Két balkezű mind. Tönkretesznek mindent, aztán ki issza meg a levét? Neked aranyból vannak a kezeid. Ugye nem hagyod cserben a szeretett feleséged édesanyját? Segítesz, igaz?
Marcell érezte, hogy csapdába került. Végül kelletlenül beadta a derekát, és megígérte, hogy hétvégén elmegy.
– De korán érkezem – tette hozzá szárazon. – Estére vissza kell érnem, mert a munkahelyemen most nagy a hajtás.
Renáta lelkendezve bizonygatta, mennyire kellemetlen számára, hogy elvonja őt a családjától, ám – mint mondta – nincs más választása.
A férfi letette a telefont, és fáradtan a halántékát masszírozta. A hálószobában, a fésülködőasztalon ott állt az esküvői fotójuk. Ő és Lilla ragyogó arccal, egymásba feledkezve néztek rajta össze. Marcell már fel sem tudta idézni, mikor volt utoljára olyan szombatja, amikor egyszerűen csak alhatott volna sokáig a felesége mellett. A nászút után szinte azonnal elkezdődtek Renáta kérései. Eleinte gyakran utaztak le együtt a várostól száz kilométerre fekvő faluba: krumplit ültetni, majd felszedni, kapálni, káposztát hordani a pincébe, csapot javítani, tetőt foltozni – mindig akadt tennivaló.
A hétvégi robot teljesen kiszipolyozta. Vasárnap estére úgy nézett ki, mint akit kifacsartak. Semmi nem maradt abból a sikeres biztosítási menedzserből, aki hét közben volt; inkább érezte magát kétbalkezes szerencsétlenségnek. Érvei lepattantak Renátáról. Az asszony olyan ügyesen tudta csűrni-csavarni a szavakat, hogy Marcell végül még bűntudatot is érzett, ha nemet mert mondani.
Ősszel a betakarítás után jött a tél: udvar- és hóeltakarítás. Egy kemény vasárnap után egyszer komolyan lebetegedett, négy napig az ágyat nyomta. Renáta erre csak annyit jegyzett meg, hogy milyen gyenge az egészsége, és hogy bezzeg régen az igazi férfiak száz hektárról is ellapátolták volna a havat egy tüsszentés nélkül.
– Hát jó, be kell érnem azzal, ami van – sóhajtotta ilyenkor, főként amikor Lilla nem tartózkodott a közelben. Marcell méltatlannak érezte, hogy panaszkodjon a feleségének az anyjára, ezért inkább hallgatott.
Most is, ígéretéhez híven, kora reggel gördült be Renáta háza elé. Ahogy kiszállt az autóból, azonnal feltűnt neki a kerítés furcsa állapota. Az egyik szakasz ferdén állt, mintha valami nekiment volna.
– Mi a csuda történt itt? – morogta, közelebb lépve. A deszkák úgy festettek, mintha nagy erővel taszigálták volna őket.
Renáta, aki mellette toporgott, látta, hogy nem kerülheti meg a magyarázatot. Ha nem akarja, hogy Marcell félreértse a helyzetet, kénytelen lesz őszintén elmondani, mi történt valójában.