Renáta érezte, hogy nincs kibúvó: ha nem akar újabb gyanakvó kérdéseket, muszáj előállnia valamivel.
– Botond volt az, a falubeli traktoros – kezdett magyarázkodni. – Részegen behajtott az udvarra. Reggelre persze semmire sem emlékezett. Majdnem letarolta az egészet, aztán amikor kijózanodott, már mintha meg sem történt volna.
Marcell szája sarkában halvány, hitetlen mosoly jelent meg.
– Én sem nagyon emlékeznék a helyében – jegyezte meg szárazon.
Pontosan látta, hogy a kapun kívül sehol egy guminyom. Ellenben a kerítés két oldalán a föld tele volt lábnyomokkal, mintha valaki ide-oda járkált volna. Nem szólt semmit, csak vállat vont, és nekilátott a javításnak. Több mint három órán át dolgozott: kiegyenesítette a félrebillent deszkákat, a korhadt elemeket újakra cserélte, a szögeket újraütötte. Renáta egy percre sem tágított mellőle, folyamatosan ellátta tanácsokkal, mintha Marcell nem tudná, mit csinál.
– Így már legalább vállalhatóan néz ki – állapította meg elégedetten, ügyet sem vetve a férfi komor arcára. Az eszébe sem jutott, hogy a veje talán éhes vagy kimerült.
– Nézd csak a fürdő ajtaját is – mutatott máris a melléképület felé. – Az is csálén áll. Jó lenne helyretenni, mielőtt jön a hideg. Ha megfázom, ki fog ápolni?
Marcell eldöntötte, hogy inkább a városban kap be valamit. Anyósa sosem főzött gyorsan; nála egy egyszerű étel elkészítése is fél napig tartott.
– Főzni csak lélekkel szabad, különben méreg lesz belőle – hangoztatta gyakran.
Marcell ilyenkor mindig arra gondolt, hogy nála így is, úgy is az lesz. Többnyire valami meghatározhatatlan állagú kotyvalék került az asztalra, amelynek íze inkább moslékra emlékeztetett. Udvariasságból azonban mindig megkóstolta, sőt dicsérte is, nehogy Lillát megbántsa.
– Hiszen alig állsz a lábadon, biztosan éhes vagy – csapta össze a kezét Renáta, amikor látta, milyen sápadt a férfi.
– Ne fáradjon, tényleg mennem kell – felelte Marcell, aki legszívesebben azonnal eltűnt volna innen.
Az asszony tekintete megkeményedett.
– Aztán majd panaszkodsz a lányomnak, hogy egész nap dolgoztattalak és még enni sem adtam? Szó sem lehet róla. Ülj le, ami van, azt teszem eléd.
Az „ami van” félig odaégett krumpli volt, kiolvasztott zsíron pirítva, tetemes mennyiségű fokhagymával. Az első falatnál Marcell száját keserű, avas íz járta át.
– Kár lett volna kidobni – tette hozzá Renáta. – Tegnapelőtt készítettem. Gondoltam, értékelni fogod.
Marcell úgy döntött, egy kanál bőven elég. Gyorsan előkapta a telefonját, mintha sürgős üzenetet kapott volna, és arra hivatkozva elköszönt, majd a buszmegálló felé sietett.
Hazafelé azon töprengett, miért rajta csattan mindig az ostor. Renáta állandóan őt hívja, ha valami elromlik, miközben a saját lányának egy szót sem szól. Mintha természetes lenne, hogy a veje robotol, pihenés nélkül. Lilla már nem járt vele, mióta beindította a kozmetikumokkal és háztartási szerekkel foglalkozó vállalkozását. Jól ment az üzlet, hétvégén is dolgozott, így Marcellre maradt minden.
– Elég volt – morogta maga elé. – Nem vagyok én senki cselédje. Inkább adok pénzt, az egyszerűbb.
Renáta azonban nem az a fajta volt, aki könnyen lemond a kényelméről. Újabb és újabb ürügyeket talált, hogy a vejét munkára fogja. Marcell még élénken emlékezett arra a hajnalra, amikor azzal rángatták ki az ágyból, hogy elment az áram. A hibás konnektorban végül egy kötőtűt talált, amely teljesen kiégette a biztosítékot. A fémdarabot forgatta a kezében, mielőtt az asszony elé tartotta.
– Ez meg hogy került ide? Elég furcsa véletlen – mondta, miközben fürkészően figyelte Renáta arcát.
Az asszony derűsen vállat vont.
– Honnan tudnám? A szomszéd gyerekek nemrég itt voltak, az anyjuk megkért, vigyázzak rájuk. Biztosan belenyúltak a kötőtűs dobozba, én pedig nem vettem észre.
– És mikor történt mindez? – kérdezte Marcell.
– Mondtam már, nemrég. Ugye nem gondolod, hogy egy egész hétig ültem volna sötétben?
Marcell akkor inkább hallgatott.
Fél év suhant el így, mintha ködön át telt volna. Ritkábban ugyan, de Renáta továbbra is számított rá. Az egyik utóbbi alkalommal a kémény miatt hívta. A kályha nem akart begyulladni, a ház pedig füsttel telt meg. Amikor Marcell felmászott és benézett, döbbenten látta, hogy a kürtő tele van gyömöszölve régi rongyokkal. Egy hosszú vashoroggal kezdte kihúzni a kormos cafatokat.
– Ez így életveszélyes – dörmögte maga elé. – Még meg is fulladhatnál.
Renáta ott állt mögötte a füstszagú udvaron, és figyelte, ahogy a férfi egyre több elszenesedett rongyot húz elő a kéményből. Látszott rajta, hogy mondani készül valamit.