Gábor ezután poharat emelt, és néhány mondatban arról beszélt, hogy az igazi ünnepet nem a díszek vagy a drága alapanyagok teremtik meg, hanem azok a kezek, amelyek szeretetből dolgoznak. A szavai többféleképpen is érthetők voltak. Mindenki mást hallott ki belőlük, mégsem támadt kellemetlen csend – inkább egyfajta csendes egyetértés ült az asztalra.
Erzsébet nyugodtan falatozta a csirkét. Az ízek rendben voltak, a fűszerek jól simultak egymáshoz. Evés közben azt figyelte, hogyan szeleteli Lilla a tortáját, miként kerülnek a tányérokra a szabályos darabok, hogyan kóstolják meg a vendégek, majd bólintanak elismerően. A málnaréteg sötéten izzott a piskóta között, mélybordó színe szinte feketébe hajlott, fényes volt és tömör. Péter is megízlelte, majd úgy nézett a feleségére, ahogyan az ember valami régen ismert és becsült dologra tekint – nem meglepetéssel, inkább megerősítéssel.
Erzsébet nem vett a tortából. Kétszer is kínálták, ő azonban udvariasan elhárította. Azt mondta, már nem fér bele több, és ez annyira volt igaz, amennyire szükséges volt kimondani.
A vendégek tizenegy körül kezdtek szedelőzködni. Szívélyes búcsúzkodás, kézfogások, ölelések, köszönet az estéért, az ételért. Gábor tréfás komolysággal kezet csókolt Erzsébetnek, és kijelentette, hogy életében nem evett még ilyen jó pogácsát. Olyan őszintén mondta, hogy Erzsébet szája sarkában majdnem megjelent egy mosoly.
Utolsóként Péter kollégái és Ágnes a férjével indultak haza. Mária segített Lillának összeszedni néhány tányért, aztán ugyanazzal a halk méltósággal távozott, ahogyan érkezett.
A lakásban végül hárman maradtak: Erzsébet, Péter és Lilla.
– Majd én elmosogatok – mondta Péter, és feltűrte az ingujját.
– Segítek – tette hozzá Lilla, máris kezébe véve néhány tányért.
– Menjetek csak – szólt közbe Erzsébet. – Elintézem én.
– Anya…
– Péter – nézett rá határozottan.
A férfi visszanézett. Volt ebben a pillantásban valami régi, kimondatlan rend, amit gyerekkorából ismert. Lassan visszatette a tányérokat az asztalra.
– Akkor hívok egy taxit.
– Hívd csak.
Lilla az asztal mellett állt, és csendben figyelte Erzsébetet. Nem volt a tekintetében számonkérés, sem kérdés. Inkább fáradtság – olyan, mint amikor valaki egész nap cipelt valami nehezet, és végre leteszi.
– Maradjatok még egy teára – szólalt meg Erzsébet halkan, szinte lesütött szemmel.
Lilla egy pillanatig gondolkodott.
– Rendben.
Péter fél tizenkettőkor indult el. Az ajtóban szorosan megölelte az anyját. Az ölelésben ott volt a hála, a megkönnyebbülés és valami más is, amit nehéz lett volna megnevezni. Erzsébet röviden, határozottan megveregette a hátát, úgy, ahogyan régen.
– Köszönöm, anya. Szép este volt.
– Menj már.
Amikor a lift ajtaja becsukódott, ketten maradtak.
Erzsébet feltette a régi, sípoló vízforralót – azt a kissé horpadt oldalút, amely már évtizedek óta szolgált. A kredencből elővett két fehér csészét kék szegéllyel; a készletet még az édesanyjától örökölte, és mindig különleges alkalmakra tartogatta. Cukortartó is került az asztalra. Kis habozás után egy tányért is előhúzott.
Rajta egy szelet Lilla tortájából – még vacsora közben tette félre, észrevétlenül.
Lilla szemben ült, kezét az asztalon összekulcsolva. A folyosón megreccsent a parketta, majd elcsendesedett. Az utcán elhaladt egy autó hangos zenével, aztán a dallam elolvadt az éjszakában.
A vízforraló füttyentett. Erzsébet kitöltötte a teát.
– Mikor tanultál meg így sütni? – kérdezte, a tányérra biccentve.
– Régóta csinálom. Tizenöt évesen kezdtem komolyabban, aztán cukrásziskolába mentem, utána gyakorlat. Körülbelül tíz éve dolgozom benne.
– Tíz év… – ismételte Erzsébet, majd villát vett a kezébe. Levágott egy falatot, és megkóstolta. A mandulás piskóta könnyű volt, szinte levegős. A málna élénk savassága épp csak felülírta az édességet. A krém íze pontos volt, kiegyensúlyozott, mint egy jól megfogalmazott mondat. – Honnan szerzed a málnát?
– Van egy termelőm a város mellett. Nyáron magam fagyasztom le.
– Te magad.
– Fontos, hogy jó legyen az alapanyag – mondta Lilla. – A nagyüzemi teljesen más. Vizesebb, jellegtelenebb.
Erzsébet lassan evett. Nem sietett. Odakint elmélyült a csend.
– Nyolcvannégyben az unokatestvérem esküvőjére sütöttem – szólalt meg végül. – Három napig készítettem. Szép lett, mindenkinek ízlett.
– Az nagy munka lehetett.
– Az volt – bólintott Erzsébet. Most először válaszolt habozás nélkül. – Most látom csak igazán, mennyi munka. Azt hittem, ha akkor sikerült, most is fog.
– Negyven ember egészen más.
– Nem a létszámról beszélek – rázta meg a fejét. – Hanem arról, hogy… én akartam csinálni. Nem bizalmatlanságból. Hanem mert Péter harmincéves lett. Ez az én történetem is.
Lilla nem szólt közbe. Nem sietett megnyugtatni, csak figyelt. Olyan figyelemmel, amely nem sürget, nem javít ki – csak jelen van. Erzsébet érezte, hogy belül lassan oldódik benne valami, mint egy sokáig szorosra húzott csomó.
– Az enyém is – mondta Lilla halkan. – Péter a férjem.
Erzsébet letette a csészét.
– Tudom.
Nem volt ebben sem lemondás, sem dac. Egyszerű megállapítás volt.
A csend ezúttal békésen telepedett közéjük.
– Jó lett a tortád – szólalt meg végül Erzsébet, a teájába nézve. – Jobb, mint az enyém.
Lilla kortyolt.
– A maga pogácsáját viszont nem tudnám utánozni – felelte. – Próbáltam. A kefires tészta mindig összeesik nálam.
Erzsébet felnézett.
– A kefir ne legyen hideg. És az élesztő friss.
– Úgy csinálom.
– Akkor nem gyúrod eleget.
– Lehet.
– Hosszabban kell. Kézzel. Addig, amíg már nem ragad.
Lilla elmosolyodott.
– Megmutatná?
Erzsébet néhány másodpercig hallgatott, éppen annyi ideig, hogy a válasz ne tűnjön ünnepélyesnek.
– Gyere szombaton. Reggel.
Lilla bólintott.
Elcsendesedve itták ki a teát. Szavak nélkül osztották fel a teendőket: Lilla elmosta a csészéket, Erzsébet letörölte az asztalt. Aztán Lilla felvette a kabátját.
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Az ajtó bezárult. Erzsébet még állt egy darabig a folyosón, tekintete a kulcslyukon pihent. Aztán visszament a konyhába. A régi hűtő egyenletesen zümmögött. Az asztalon ott maradt a saját tortájának egy szelete – az a bizonyos, amelyik szétcsúszott, enyhén kesernyés dióval.
Villát vett, belekóstolt. A tészta tömör volt, a krém túl édes, a dió kissé megégett. Lassan elfogyasztotta az egészet.
Majd lekapcsolta a villanyt.
Odakint már nem járt autó, nem szólt zene. Csak a szeptemberi éjszaka terült el a házak fölött, hűvösen és tisztán. A sötét ég alján felhők úsztak el az egyetlen lámpafény előtt, amely ebből a szögből látszott. Erzsébet néhány másodpercig nézte a fényt, aztán behúzta a függönyt, és lefeküdt.
Szombat négy nap múlva jött el. Ennyi idő bőven elég volt arra, hogy kefirt vegyen.