A krizantémok végül a sarokba kerültek. Erzsébet egy pillantással mérte fel őket, majd bólintott: oda illenek. Lilla szó nélkül odavitte a vázát. A fehér virágok egyszerűek voltak, mégis elegánsak, és furcsa, csendes fényt adtak a szobának.
A vendégek jókedvűen érkeztek, ki ajándékkal, ki egy-egy üveg borral a kezében. Ágnes a férjével jött, a szűkszavú Lászlóval, aki mindig ugyanazzal a komoly arccal lépett be mindenhová. Péter munkahelyi barátai is megjelentek: három fiatal férfi rövid hajjal és harsány nevetéssel. Gábor, a régi egyetemi társ, szokásához híven késve toppant be, de kivételes minőségű bort hozott. Mária, Lilla édesanyja, bézs ruhában érkezett, megpuszilta a lányát, Erzsébet felé pedig udvarias, kissé távolságtartó biccentést intézett.
Az asztal gazdagon megrakva várta őket. Erzsébet végignézett a tálakon, és valami meleg elégedettség áradt szét benne – ugyanaz az érzés, mint amikor egy iskolai ünnepség hibátlanul lezajlott, és a vezetőség elismerően bólogatott.
– Erzsébet, mindezt maga készítette? – kérdezte Ágnes, miközben már nyúlt is egy pogácsáért.
– Igen, egytől egyig – felelte tárgyilagosan.
– Hát ez óriási munka lehetett.
Az első órák gördülékenyen teltek. A sós falatok pillanatok alatt eltűntek, a majonézes salátát dicsérték, az aszpikot mustárral kanalazták, és elismerően hümmögtek. Erzsébet az asztalfőn ült – nem kijelölt hely volt, mégis úgy alakult, hogy az a szék maradt neki, és senki nem vitatta. Péter kissé oldalra húzódva foglalt helyet Lilla mellett, és halkan beszélgettek.
Később valaki rákérdezett a meleg ételre.
A töltött paprikákat Erzsébet pontosan nyolckor vette ki a sütőből. Külsőre rendben voltak: a héjuk puha, a paradicsomszósz sűrű és illatos. Tálra rendezte őket, majd az asztal közepére tette.
Elsőként Gábor kóstolt. Beleharapott, lassan rágott, aztán óvatosan letette a villáját.
– Erzsébet… a rizs szándékosan maradt ilyen roppanós?
– Tessék? – kapta fel a fejét.
– Mintha egy kicsit kemény lenne.
– Pont ilyennek kell lennie – vágta rá azonnal. Közben belül jeges csík húzódott végig rajta a torkától a gyomráig.
Levett egy paprikát, beleharapott. A rizs nemcsak roppant – kemény volt. Erőltetve nyelte le. Péter kollégái összenéztek.
– Teljesen rendben van – ismételte határozottan. – Tessék enni.
Ettek. Nem túl lelkesedve, de udvariasan. Lilla alig nyúlt a saját adagjához. Mária csendben elfogyasztotta a magáét, és nem tett megjegyzést – ami önmagában beszédesebb volt bárminél.
Nem sokkal később előkerült a torta. Erzsébet maga vitte be, két kézzel tartva a tálat. Magas volt, krémrózsákkal díszített, az oldalán darált dióval megszórva. Olyan, mint egy régi képeslapon: kissé régimódi, de házias.
Péter elfújta a gyertyákat, taps hallatszott. Erzsébet kézbe vette a kést.
A penge nehezen haladt. A felső lap engedett, a következő azonban ruganyosan ellenállt, mintha nem piskóta, hanem gumi volna. Erősebben nyomta. A torta megbillent, jobbra csúszott, és a reggel gondosan eligazított krémréteg lassan megindult lefelé. Megpróbálta megtartani, de a hideg bevonat kicsúszott a keze alól, és egy darab tompa, nedves hanggal levált.
Egy pillanatra csend lett.
Erzsébet a szétesett tortát nézte. A belseje nem fehér és könnyű volt, hanem sárgás és tömör, szinte omlettszerű. Túl szárazra sütötte – most már világosan látta. A felismerés éles volt, mint amikor valaki jégen megcsúszik.
– Semmi gond – szólalt meg Péter nyugodtan, már-már vidáman. A vállán mégis látszott a feszültség. – A torta torta, a lényeg az íze.
Az íz sem mentette meg. Senki nem húzta el a száját, de senki nem kért ismétlést sem. A dió enyhén kesernyés volt, a lapok szárazon morzsálódtak, a krém túl édesre sikerült, és maradt benne egy furcsa mellékíz.
Erzsébet egyenes háttal ült. Az arca nyugodt maradt – ezt a fegyelmet hosszú évek alatt sajátította el. Lehet méltósággal viselni a kritikát, a nyilvános rendreutasítást, a folyosói jeleneteket. Az arc engedelmeskedik. A kezei viszont az asztal alatt remegtek, ezért a térdére szorította őket.
Lilla közben felállt, halkan, mintha csak egy zsebkendőért menne ki. Erzsébet nem követte a tekintetével. Inkább arra figyelt, ahogy Gábor bort tölt és tréfákkal próbálja oldani a hangulatot.
Eltelt húsz perc, talán fél óra. A beszélgetés lassan visszazökkent a rendes kerékvágásba, a kellemetlen epizód elhalványult.
Aztán megszólalt a csengő.
Lilla nyitott ajtót. A küszöbön egy ismeretlen fiatal férfi állt, kezében két nagy papírtáskával és egy lapos dobozzal.
– Rendelés érkezett Lilla részére – mondta.
Lilla átvette, megköszönte, bezárta az ajtót.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Erzsébet. A hangja élesebbre sikerült, mint szerette volna.
– Amíg itt ültetek, felhívtam egy éttermet – felelte Lilla egyenletesen. – Hoztak sült csirkét zöldségekkel és piláfot. Elég lesz mindenkinek.
– Nem kértem ilyet.
– Tudom.
Összenéztek. Erzsébetben valami nehéz, forró érzés emelkedett fel – nem is sírás, inkább düh saját maga ellen, amiért hagyta idáig jutni.
– És tortát is hoztam – tette hozzá Lilla. – Előre megsütöttem, biztos, ami biztos. A dobozban van. Kiteszem, és lehet választani.
– Biztos, ami biztos – ismételte Erzsébet halkan.
– Igen.
A mondatban nem volt gúny, sem diadal. Csak egyszerű tényközlés. Talán éppen ezért talált célba.
– Tedd ki – mondta végül.
Lilla a konyhaasztalra helyezte a dobozt, és felnyitotta. A torta háromszintes volt, fényes, sötét csokoládébevonattal, a tetején friss bogyós gyümölcsökkel, a rétegek szélén vékony aranyszegéllyel. Letisztult, hibátlan.
Ágnes benézett a konyhába, és elámult.
– Ez honnan van? Te készítetted?
– Lilla munkája – válaszolta Péter az ajtóból, kezében pohárral. Az arcán látszott a megkönnyebbülés, bár igyekezett visszafogni.
Amikor az új tortát bevitték a nappaliba, valódi taps fogadta. A csirkét percek alatt széthordták, a piláf gyorsan fogyott, kenyérrel tunkolták a szaftot. Gábor újra töltött mindenkinek, és poharát emelve koccintásra hívta a társaságot, mintha ezzel pecsételné meg, hogy az este – minden botlás ellenére – mégiscsak ünnep marad.