Lilla ezekben a napokban többnyire csendesen üldögélt, teát kortyolt, és egyszer sem hozta szóba a tortát. Erzsébet várta, hogy majd megemlíti, talán újra felajánlja a segítségét, de a lány hallgatott. Ez a visszafogottság egyszerre tűnt tapintatosnak és mégis valamiért bántónak.
Péter sem szólt bele semmibe. Tudott várni – ezt az apjától örökölte, aki már nyolc éve nem élt. Erzsébet gyakran gondolta, hogy talán éppen ezt a türelmes, kiváró természetet szereti benne a leginkább. Ugyanakkor ugyanez a nyugodt kivárás olykor bosszantotta is.
Három nappal az ünnepség előtt nekilátott a sütésnek.
Péntek este került az első adag habcsókalap a régi, kissé szeszélyes gázsütőbe. Pontosan száztíz fokra állította, ahogy a recept előírta, aztán kiment a nappaliba híradót nézni. Két órával később a lapok kívülről szép aranyszínt kaptak, belül azonban ragacsosak maradtak, mintha karamellába haraptak volna.
Megkóstolta az egyiket, összeszorította a szemét, és a szemetesbe dobta. Újra átfutotta a leírást. Arra jutott, hogy talán kevés volt a hő, ezért húsz fokkal feljebb csavarta. Szombat reggel a második adag külseje már ígéretesebb lett, a belseje viszont ugyanúgy nyers maradt, ráadásul a teteje itt-ott meg is égett.
Kezébe vette a telefonját, rákeresett a „P” betűre, majd megállt. Pétert hívja fel azzal, hogy nem sikerülnek a lapok? Szó sem lehet róla. Letette a készüléket.
Inkább Juditot tárcsázta, aki még a nyolcvanas években tanulta ki a nagy családi sütések minden csínját-bínját.
– Erzsi, az ilyen lapokat alacsony hőfokon kell szárítani, nyolcvan fok körül, legalább hat órán át – magyarázta Judit. – És a diót előtte pirítsd meg.
– A dióról eddig miért nem beszéltél? – kérdezte Erzsébet sértetten.
– Mert eddig nem kérdezted – jött a nyugodt válasz.
A beszélgetés után serpenyőt tett a tűzre, és nekilátott a dió pirításának. Közben azonban elmosogatott, figyelme elkalandozott, és a dió kissé túlsült. Olyan erős illat terjengett a lakásban, hogy az alsó szomszéd felcsöngetett, nem gyulladt-e ki valami.
Szombat estére végül három vállalható tortalap sorakozott az asztalon, és két fazék krém hűlt a konyhapulton. A krém túl hígra sikerült, mert spórolásból csökkentett zsírtartalmú vajat használt. Betette a hűtőbe, bízva abban, hogy majd megszilárdul.
Nem szilárdult meg.
A vasárnap a kocsonyáé és a halaspástétomé volt. A kocsonyát már hajnalban feltette főni – abban rutinos volt, ott nem érhette meglepetés. A halas étel is szépen összeállt: a zselatin egyenletesen kötött, a hal nem esett szét. Ettől kissé megnyugodva újra a tortához fordult.
A krémet elölről kezdte, ezúttal rendes vajjal. Hosszan habosította, amíg sűrű, fényes állagot nem kapott; vanília és egy leheletnyi konyak illata lengte be a levegőt. Belekóstolt, elégedetten bólintott, majd összeállította az első tortát: lap, krém, lap, krém. Magas lett és kissé szabálytalan, de tekintélyt parancsoló. Úgy nézett rá, mint aki tudja, hogy nehéz munkát végzett, és nem adta fel.
A második tortának hétfő este fogott neki, egy nappal az ünnep előtt. Addigra teljesen kimerült. Sajgott a dereka, elnehezültek a karjai, és a konyhában egyszerre érződött az égett vaj, az ecetes káposzta, a vanília és a piruló hagyma szaga. Három napja alig aludt.
Lilla hétfőn este hét körül érkezett. Telefonon jelezte, hogy segítene megteríteni. Erzsébet ajtót nyitott, végigmérte, de a tortáról egy szót sem szólt, noha a lány tekintete megállt az asztalon díszelgő kész darabon.
– Nagyon mutatós lett – jegyezte meg Lilla.
– Még egyet össze kell raknom – felelte Erzsébet röviden.
– Biztos kell a második? Ez az egy is elég nagy.
– Negyven ember jön – zárta le a vitát. – Inkább tedd ki a tányérokat.
Így hát egyikük az asztalnál dolgozott, a másik a pultnál. Szótlanul tették a dolgukat, mintha két külön ország lennének, köztük egyetlen semleges zóna a mosogató körül.
– Erzsébet – szólalt meg Lilla halkan, miközben villákat vitt a nappaliba –, az első torta jobb oldalán mintha lejjebb csúszott volna a krém.
Erzsébet odalépett. Valóban, a jobb oldalon a krém vékony csíkban megindult lefelé.
– Beteszem hűtőbe, megdermed.
– De ott már alig fér el valami a kocsonya miatt…
– Akkor kiteszem az erkélyre. Hidegek az éjszakák.
Lilla nem ellenkezett tovább. Soha nem vitatkozott nyíltan – ezt Erzsébet már rég észrevette. Egyszer elmondta a véleményét, csendesen, és ha nem talált meghallgatásra, elhallgatott. Ez a magatartás egyszerre volt idegesítő és lefegyverző.
Azon az éjszakán Erzsébet alig hunyta le a szemét. A hűtő monoton zúgását hallgatta, a szél zörgését az ablaknál, és a másnapot képzelte el. A vendégek belépnek, megcsodálják az asztalt, és megkérdezik: „Erzsébet, mindezt maga készítette?” Ő pedig nyugodtan feleli majd: „Természetesen.” És ez igaz lesz.
Kedden hajnalban, hatkor már talpon volt. Első útja az erkélyre vezetett. A torta egy széken állt, fóliával letakarva. Az éjszaka hidegebb lett a vártnál; a krém megszilárdult ugyan, de az oldalán maradt egy kis egyenetlenség. Késsel eligazította, a maradék krémből még rátett egy keveset. Elfogadható lett.
Kilenc órakor Péter hívta.
– Kell segítség? – kérdezte.
– Négyre gyere, a bútorokat át kell rendezni.
– Anya, Lilla hozott volna…
– Jöjjön veled négyre – vágott közbe Erzsébet.
A vonal másik végén rövid csend.
– Rendben.
A vendégek hat óra körülre voltak hivatalosak. Addigra Erzsébet tíz órája állt megállás nélkül a tűzhelynél. A káposztás pirog aranybarnára sült, az ilyesmi csukott szemmel is ment neki. Az ünnepi saláta apró, szabályos kockákra vágva várta a tálalást, nem úszott majonézben, mint másoknál. A kocsonya áttetszően remegett, tetején sárgarépakarikákkal. A halaspástétom kis üvegtálkákban sorakozott, a zselén átderengő halszeletekkel.
Csak a töltött paprika nem akart a kedvére sikerülni. Délután háromkor tette be a sütőbe, de elfelejtette magasabb fokozatra kapcsolni. Így hat órára még félig nyers maradt, a rizs keményen ropogott. Megkóstolta, fintorgott, visszatolta a sütőbe, és feljebb állította a hőfokot. Most már csak remélhette, hogy nyolcra elkészül.
Péter pontosan négykor érkezett, ahogy kérte. Lilla mellette állt. Átrendezték a nappalit, megterítettek, poharakat helyeztek az asztalra. Lilla gyorsan és zajtalanul mozgott, kérdések nélkül, csupán egyszer szólalt meg: hová tegye a magával hozott fehér krizantémokat, amelyeket egy egyszerű vázába állított.