– Mandulás piskóta málnaréteggel – mondta Lilla anélkül, hogy felnézett volna a jegyzetfüzetéből. – Háromszintes torta, a tetején friss virágokkal. Szép is lesz, és finom is. Péter kifejezetten szereti a málnát.
– Málna – ismételte Erzsébet olyan hangsúllyal, mintha éppen egy elégtelent írna be az ellenőrzőbe. Az ablaknál állt, két tenyerét a párkányra támasztva, és onnan nézett le a menyére, noha alig volt köztük magasságbeli különbség. – Málnás torta egy férfi harmincadik születésnapjára? Nem egy ötéves kislány ünnepségére készülünk.
– Tudom – lapozott tovább Lilla higgadtan. – Éppen ezért letisztult külsőt képzeltem el. Minimalista díszítést. Rózsák nélkül.
– Rózsák nélkül – visszhangozta Erzsébet. Régi, pedagógusi szokása volt, hogy a másik utolsó szavát megismételte, mintha önmagában is ítéletértékű lenne. – Lilla, harminckét évet töltöttem az iskolában. Pontosan tudom, mitől emlékezetes egy ünnep. Olyan torta kell, amitől eláll az emberek lélegzete, nem pedig valami… konfi.
– A konfi egyszerűen sűrített málnaréteg – felelte Lilla türelmesen. – Nem fellengzős francia hóbort, hanem egy technika.
– Tudom, mi az a konfi – vágta rá Erzsébet, noha ezt a kifejezést mindössze egy hete ismerte, amikor utánanézett az interneten, mivel is foglalkozik pontosan a fia felesége. – Én habcsókos tortát szeretnék. Vajkrémmel. Igazi, régi fajta tortát, amilyet annak idején sütöttünk – csak nagyobb méretben. Meg tudom csinálni. Anyám receptje.
Lilla ekkor felnézett. Tekintete nyugodt volt, szinte gyengéd, és éppen ez a békesség billentette ki Erzsébetet jobban, mint bármilyen ellenkezés.
– Erzsébet, a habcsókos torta kényes dolog. A fehérjés lapokat órákig kell szárítani, a krémhez pontos arányok kellenek…
– A receptet kívülről tudom.
– Nem kétlem. Csak negyven vendégre nagy mennyiség lesz. Hadd vállaljam el én. Ez a szakmám, és természetesen nem számolok fel többet.
– Lillácska – mondta Erzsébet azzal a különös, egyszerre kedveskedő és leereszkedő hangsúllyal –, aranyos vagy. De Péter harmincéves lesz. Az én fiam. Az ünneplést teljes egészében én szervezem.
Lilla becsukta a füzetet, visszacsúsztatta a táskájába, és gondosan behúzta a cipzárt. A mozdulat fegyelmezett pontossága önmagában válasz volt.
– Rendben – felelte. – Ahogy szeretné.
Erzsébet a háta mögött nézett utána, amíg a bejárati ajtó be nem csukódott. Valami diadalfélét érzett, mégis furcsán üres volt ez az elégtétel.
Péter csak azután lépett elő a folyosóról, hogy Lilla távozott. Zokniban volt, kezében teásbögre, és az arcáról látszott, hogy mindent hallott.
– Anya, miért kellett ez?
– Mit miért? Normális születésnapot szeretnék neked.
– Lillának cukrászdája van. Ebből él.
– Akkor dolgozzon másoknak. Téged majd én megvendégellek.
Péter nagyot kortyolt a teából, és nem válaszolt. Harminc év alatt megtanulta, mikor érdemes vitába szállni az édesanyjával, és mikor teljesen felesleges – olyan, mintha az ember a menetrendről próbálna meggyőzni egy mozdonyt.
Amikor egyedül maradt, Erzsébet kihúzta magát. A régi, cseh gyártmányú hűtőszekrényre pillantott, amely egyenletesen zúgott, megbízhatóan, ahogy a tisztességgel készült tárgyak szoktak. Mellette polcon sorakoztak a szakácskönyvek: kifakult gerincek, megsárgult lapok, papírcsíkokkal megjelölve. A legagyonhasználtabbat emelte le, és fellapozta a könyvjelzőnél. Tizenkét tojásfehérje, háromszáz gramm kesudió vagy mogyoró, vajkrém egy kevés konyakkal.
Sokáig olvasta a receptet. Aztán elővett egy kockás füzetet, és mindent megszorzott néggyel, mert negyven főre egy torta kevés, kettő kell, nagyok. A számok tekintélyesre nőttek: negyvennyolc tojásfehérje. Elidőzött a sor felett, majd újraszámolta, végül elégedetten bólintott. Megoldja.
Mindig megoldotta.
Hatvanöt éves volt, életének több mint felét az iskolában töltötte, ahol mindennek rend szerint kellett működnie: az órák csengetésre kezdődtek, az ünnepségek forgatókönyv alapján zajlottak, az évnyitót ő hagyta jóvá. Nevelési igazgatóhelyettesként hozzászokott, hogy a szervezés az ő kezében összpontosuljon. Ez a szerep olyan mélyen ivódott bele, mint a tartása. Nem tudta átengedni az irányítást. Nem rosszindulatból, nem irigységből – egyszerűen nem hitte el, hogy más ugyanolyan precízen elvégzi a feladatot. És eddig az élet igazolta is: az iskolai estek példásan sikerültek, a szülői értekezletek percre pontosan zárultak, a gyerekek a sorakozókon egyenes háttal álltak.
A fia is rendesen nevelkedett: udvarias, művelt, szorgalmas. Mérnök lett, nem akármi. Igaz, csak huszonnyolc évesen nősült meg, és Erzsébet számára kissé megfejthetetlen lányt választott. Lilla kedves volt, ezt el kellett ismerni, és valóban tehetséges a cukrászatban – szó szerint arany keze van. Mégis túl csendesnek, túl lágy természetűnek tűnt. Erzsébet nehezen értette az efféle embereket. Azt gondolta, a szelídség vagy álarc, vagy gyengeség.
A jubileum két hét múlva esedékes volt. Erzsébet A4-es lapot vett elő, oszlopokra osztotta, és részletes teendőlistát készített.
Körülbelül negyven vendéggel számolt: Péter munkatársaival, egyetemi barátaival, néhány szomszéddal, két régi barátnőjével, valamint Lilla édesanyjával, Máriával – kellemes asszony, bár túlságosan hallgatag. Az ünnepséget a tágas, háromszobás lakásban tartják, amelyet Erzsébet még a régi időkben kapott az iskolától szolgálati lakásként. Magas mennyezet, a parketta a harmadik deszkánál nyikordul az ablak felől, a nappaliban elfér a hosszú asztal, ha a kanapét arrébb húzzák.
Az ételsort három napig tervezgette. Orosz hússaláta mindenképpen – ünnep nincs nélküle, bármiféle „fúziós” saláta, amit Lilla javasolt a kis füzetében, szóba sem jöhet. Lesz halaspástétom kocsonyásan, igazi kocsonya, töltött paprika, mert Péter gyerekkora óta szereti. Két tepsi káposztás pirog. És természetesen a torta. Kettő is.
A következő két hétben Lilla kétszer jött át. Segített takarítani, girlandokat akasztott fel, és csendben tette a dolgát a nappaliban, miközben Erzsébet a konyhában már fejben osztotta-szorozta az alapanyagokat, és egyre határozottabban érezte, hogy az ünnep sorsa kizárólag az ő kezében van.