– …te akkor is inkább anyádat hívtad meg vacsorázni.
Gábor szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a mondat bennrekedt. Tudta, hogy Eszternek igaza van.
– Azt tudod, miért nem rendeztem jelenetet akkor? – kérdezte a nő hirtelen, halvány, ám sokatmondó mosollyal. – Amikor közölted, hogy lefújtad a közös szabadságunkat?
A férfi lehajtotta a fejét. Sejtette a választ.
– Mert akkor értettem meg végleg, hogy ha egy férfi képtelen dönteni a felesége és az anyja között, akkor helyette kell meghozni a döntést. Nem kiabálva, nem ajtócsapkodással. Egyszerűen… méltósággal kisétálni.
Leemelte a polcról a régi fényképalbumot, végigsimított a borítóján, majd visszatette.
– Ennyi volt, Gábor. Isten veled.
Azzal kilépett az ajtón.
Gábor mozdulatlanul maradt az előszobában, mintha a lába gyökeret vert volna. Csak a bejárati ajtó halk csukódása jelezte, hogy valóban egyedül maradt.
A konyhában Mária ült, és eddig nem mert közbelépni, abban bízva, hogy talán mégis elsimul a vita.
– Kisfiam… nem akartam hallgatózni. Mi történt? Ugye nincs nagy baj? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Semmi különös – felelte fáradtan Gábor. – Elbúcsúztunk egymástól.
Eszter mondata még ott csengett a fülében: „A férj elküldte az anyját a tengerhez. De nem számolt azzal, hogy én is elmegyek. Talán nagyon sok időre.”
Mária arcát a tenyerébe temette.
– Istenem… bárcsak ne mentem volna el arra az átkozott útra…
Fél év telt el. Gábor megváltozott. Csendesebb lett, visszahúzódóbb, az italt is letette. Rájött, hogy az üres pohár nem tölti be azt az űrt, amit saját ostobaságával teremtett. Napközben dolgozott, este hazament az anyjához, és hosszasan bámulta az ablakból a lemenő napot. Így telt az agglegényéletük – kimondatlan bűntudattal.
Eszter közben egy másik országban kezdett új fejezetet. Balázzsal hegyvidékeken kirándultak, a tengerparton napoztak, különleges ételeket kóstoltak, tangóórákra jártak, és komolyan beszélgettek arról, hogy örökbe fogadnak egy kutyát.
– Soha nem gondolkodsz el rajta, hogy másképp is alakulhatott volna? – kérdezte egyszer Balázs.
– Nem – mosolygott Eszter. – Mert most először érzem azt, hogy nem kötelességből szeretnek. Nem megszokásból, nem kompromisszumok árán. Hanem azért, aki vagyok.
Kéz a kézben sétáltak a rakparton. A tenger halkan zúgott, a langyos szél végigsimított rajtuk. Könnyűnek és szabadnak érezte magát.
Ugyanez a különös, felszabadító érzés járta át azon a napon is, amikor az a szerencsétlen üdülőjegy végül rávette, hogy igent mondjon arra a régi meghívásra, amelyet Balázs még évekkel korábban küldött neki – titkon szerelmesen. A meghívás sokáig ott lapult a szívében, kimondatlan ígéretként.
A megfelelő pillanat pedig végül magától érkezett meg.